H(ü)mmmm(ögő) Hungaricus (roppant felvilágosult) Liberátus Uramnak egy írására szerettem volna kommentet küldeni, de az enter megnyomása után (még mindig) a következő üzenet jelenik meg:

„Kitiltott komment(ező)

Heló, bármily szomorú is ez, de a blog gazdája nem látja szívesen a kommentedet. Miért is? Valószínűleg többször is olyat vagy olyan módon írtál, hogy többet nem akar veled beszélgetni.

Van ilyen. De ne csüggedj, van még rengeteg más blogunk és bloggerünk, akikkel összeveszhetsz!

« Vissza a kommentekhez”

Hogy miért is nem lát szívesen a roppant felvilágosult Liberátus Uraság a blogjában? Nos, miután a szerző egy írásában felvetette, vitassuk meg a kérdést, hogy „ma magyarországon (és az európai országokban) lehetséges e olyan helyzet, hogy valaki (munkaadó) ellenszolgáltatás nélkül vagy csekély ellenszolgáltatásért alkalmazzon valakit vagy valakiket.”, nos ez a roppant felvilágosult Uraság, miután megkíséreltem, hogy korrekt módon választ adjak az általa megválaszolhatatlannak tartott kérdésére, a 83. kommentjében (2012. 03. 03. 22:10) a hidegháborús időszak kommunistaellenességét meghazudtoló módon közölte velem, hogy "írországban élővel nem vitatkozom, pláne nem aki onnan hirdeti a kommunista irányzatot." Majd hozzátette: "és jobban tennéd, ha elkerülnéd ezt a blogot .... véglegesen." De hogy véletlenül se fordulhasson elő, hogy válasz érkezik a vitára való felhívására, azonnal ki is tiltott a blogjából. Minderről korábban beszámoltam már az "írországban élővel nem vitatkozom..." című postomban.

Nos észrevételezem, hogy nem hazaárulási szándékkal élek és dolgozom Írországban, hanem a megélhetési kényszer visz rá. S mivel a történtek óta több mint egy hónap eltelt már, tisztelettel megkérdezem, hogy a roppant felvilágosult Liberátus blogger meddig óhajtja még fenntartani a világnézeti alapon való kitiltásomat a blogjából?

Félreértés ne essék! Soha nem voltam tagja semmiféle pártnak, így kommunista pártoknak sem. Ennek ellenére nyíltan vallom magam marxista világnézetűnek és a kommunista vádat sem tartom sértőnek. Nem érzem hátrányát annak sem, ha egy blogger írásait nem kommentelhetem, legfeljebb maga a blogger lesz szegényebb a kommentjeimmel. Inkább arra keresem a választ, hogy vajon a liberális demokrácia mennyire toleráns a marxista véleménnyel szemben. H(ü)mmmm(ögő) Hungaricus Liberátus Uram véleménye alapján úgy tűnik semennyire sem: a marxista vélemény nem fér bele az Ő fogalmai szerint működő polgári demokrácia kereteibe, azokat még meghallgatni sem akarja, nem hogy válaszolna rájuk. Mindez annak ellenére – vagy talán éppen azért –  van így, hogy a megnevezett blogger saját maga nem érti, ma Magyarországon (és az európai országokban) teljes mértékben lehetséges olyan helyzet, hogy egy munkaadó aránytalanul alacsony ellenszolgáltatásért alkalmazzon munkavállalókat.

Kitiltásom feloldása helyett beérem ennek a beismerésével. Vitára való felhívásokat pedig fölösleges közzé tenni, ha szándékunkban sem áll vitatkozni.

Az előző blogbejegyzésemben Lengyel Lászlónak a szocialista párt kongresszusával kapcsolatos kritikájával foglalkoztam és abban írtam a következőket: „azt igenis elvárjuk, hogy az MSZP adjon választ olyan kérdésekre, óhajt-e társadalmi konszenzust teremteni a gazdagok és szegények, a munkáltatók és munkavállalók, a kiváltságos aktívak és a kirekesztettek és a sok más egyéb egymással szembeállított társadalmi réteg között!? Választ várunk olyan kérdésekre, hogyan és mikorra lesz legkevesebb 1, de inkább 2 millió munkahely, azaz szerény, de tisztes megélhetése minden munkaképes korú honfitársunknak!? Választ várunk arra a kérdésre, ha belátható időn belül nincs lehetőség ennyi munkahely teremtésére, akkor miért nem lehetséges a munkanélküliséget a munkaidő csökkentésével felszámolni?”

Az idézett mondatokra érkezett kérdések késztetnek arra, hogy megpróbáljam a gondolataimat még pontosabban kifejteni. Hogyan lehet létrehozni társadalmi konszenzust? Mennyiben fogja az megváltoztatni egy baloldali párt arculatát? Egyáltalán mennyit változna a politika egy társadalmi konszenzusra törekvő környezetben? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre keresem a választ. Írásomnak azt az alternatív címet is adhatnám, hogy

Mi a különbség az elvtelen kollaboráns politika

és a társadalmi konszenzus között?

Nálunk a politikai pártok hazudnak olyan egyszerű kérdésekben is, hogy mi a baloldaliság és mi a hazafiság. Mintha a kettő ellentmondana egymásnak. Közkeletű nézet, hogy baloldaliság például a liberalizmus. Ezek szerint baloldaliság a kapitalizmus igenlése is? Baloldaliság az európai gondolat, amely azonos az Európai Uniós tagság igenlésével. Mintha mindennek az ellentéte volna a jobboldali gondolat. Tehát jobboldali volna a liberalizmus elutasítása? Holott nagyon sok liberális vallja magát jobboldalinak. Jobboldali volna az Európai Unió tagadása? Holott nagyon sok jobboldali híve van az európai gondolatnak. És persze innen származik a kényszerképzet, hogy a hazafiság is jobboldali kiváltság, következésképpen a baloldali az kozmopolita világpolgár, idegenszívű hazaáruló. Ebből a pár röpke gondolatból is látszik, hogy van itt bőven mit rendbe tenni. Mindkét oldalon bőven vannak ordas nézetek, üres populista frázisok, amelyek a szemétre valók.

És el is jutottunk a talán legnagyobb jelenkori hazugságig a magyarországi közéletiségben: mintha a baloldaliság a demokratikus ellenzéki magatartással volna azonos. Mintha a jobboldali nézet eleve diktatórikus volna. És mintha az ún. demokratikus ellenzéknek nem volna baloldali ellenzéke is.

A teljesség igénye nélkül megpróbáltam néhány gondolatot megfogalmazni, hogyan léphetne fel az MSZP konszenzust képviselő pártként a következő választásokon. Ilyenek jutottak eszembe mint: szembenézés a pártállami múlttal, a kommunizmus bűneivel, ezen belül ’56 emlékével, a XX. század magyar történelmével; szakítás a szembenállással, a mindig, minden körülmények között való oppozícióval, a konfrontáció politikájával, helyette a másik fél igazának elismerése. Úgy vélem, az MSZP már ennek alapján is hitelesebben tudna véleményt nyilvánítani.

De ennél még sokkal fontosabbnak tűnik számomra annak megfogalmazása, hogy mit jelent a mai korban a baloldaliság. Enélkül nem lehetséges ugyanis rámutatni arra, hogy az olyan ellentétpárok, mint például a nemzeti vs. kozmopolita vagy másképpen kifejezve a nemzeti vs. „idegenszívű hazaáruló”, nem valós problémákat fogalmaznak meg, hanem csak elfedik azokat! Helyette meg kell fogalmazni a valós ellentéteket, ami a baloldal vs. jobboldal szembenállása! Ilyenek a szegénység vs. gazdagság, a munkavállaló vs. munkáltató, a kizsákmányolt vs. kizsákmányoló és ezzel párhuzamban a közjó vs. magánérdek, a fejlődés vs. visszafejlődés, a haladás vs. leszakadás stb. ellentétpárok.

Hogy miért beszélek annyit a baloldaliságról, annak egyértelműnek kell lennie a tényből, hogy 2010-ben 1,8 millió szavazót veszített a baloldal. Ennyien ábrándultak ki a baloldali pártokból és szavaztak át a Fideszre és a Jobbikra. Ezeket az embereket csak baloldali politikával lehet visszanyerni, továbbá a populista és demagóg jelszavakkal csak valós baloldali érvekkel lehet fölvenni a versenyt.

Konszenzus a fehér és a fekete példáján

Szokás azt mondani, hogy a világot black & white látjuk és fehéren-feketén fogalmazunk. Ugyanakkor tudjuk, hogy az igazságnak árnyalatai vannak és inkább szürke, mint fekete vagy fehér. Ha két fél elvi álláspontját a fehér és a fekete színnel azonosítjuk (ez tehát a bal- és a jobboldal), akkor a konszenzus a szürke szín valamilyen árnyalatának felel meg. De rögtön ki kell jelentenünk, hogy a konszenzusnak is van bal- és jobboldala. Ha a baloldali konszenzusos álláspont a példa kedvéért világosszürke tónusú (mondjuk 60% fehér és 40% fekete színből keverhető ki), akkor ehhez képest a jobboldali konszenzus sötétebb szürke (mondjuk pont fordítva 40:60 vagy valami ilyesmi). A lehetséges konszenzus pedig valahol 50:50 körül lesz – ha a választáson leadott szavazatok aránya nagyjából egyenlő. Ez akár egy választási koalícióban is lehetséges!

Hogy mit jelent a konszenzus, ennek megértése érdekében érdemes elpolemizálgatni azon, hogy mit is jelentenek a különböző arányú választási győzelmek. Az 50%+1 arányú választási győzelem nem jogosítja fel a győztes felet arra, hogy az 50%-os konszenzus helyett a saját 60%-os igazságát juttassa érvényre. A 100%-os jobboldali választási győzelem sem jogosít fel arra, hogy feketének nevezzük ki az igazságot, mert a választópolgárok a 60%-os szürkére szavaztak. Teljesen világos, hogy a 2/3-os többséggel visszaélve napjainkban önkényuralom valósul meg. A konszenzus az 56,7% szürke volna. És ráadásul mindez csak akkor, ha a választási részvétel teljeskörű. Ha a választási részvétel csak 40%, akkor ezt úgy kell érteni, hogy a 60% számára közömbös volt az eredmény, tehát mintha az 50%-os szürkére szavazott volna.

Azt hiszem, hogy a fenti gondolatmenettel sikerült bemutatnom, a választási rendszerünk jelenleg nem konszenzusos alapon működik. Nem csak azért jelenthetjük ezt ki, mert napjainkban a Fidesz nyíltan önkényuralmi rendszert valósít meg, hanem azért is mondhatjuk, mert a választások során feltétlen és vak bizalmat szavazunk olyan pártoknak, akik nem programokkal kampányoltak és nem nevezték meg a saját konszenzusos álláspontjuk számszerű értékét. Magyarán szólva a választásokon győztes párt a kormányalakítás után közölte csak, hogy milyen az ő általa preferált szürke árnyalat. Ez maga az önkény. Be kell ismernünk önmagunknak, hogy a rendszerváltás óta ez végig így történt. Hogy miért? Mert mi, a választópolgárok hagytuk. Hagytuk magunkat félrevezetni a pártok által. A társadalmi konszenzust nem helyettesítheti a pártok között kialakult konszenzus, mert az eleve feltételezi a társadalom kiszolgáltatottságát a politikai elittel szemben.

Ha sikerül megérteni a konszenzusos politizálás lényegét, akkor azt is fel lehet ismerni, hogy a választások tétje nem az kell legyen, hogy baloldali vagy jobboldali kormány kerül-e hatalomra és az majd előrukkol a maga preferált szürke árnyalatával, mert ez zsákbamacska, hanem az, hogy a konszenzus mértékét mi magunk, a választók meghatározzuk. Ehhez képest a kormány feladata csupán ennek a feladatnak a szakmai végrehajtása.

Beszéljünk végre a különbségről!

Arra kerestem a lehetőséget, hogy megmutathassam, milyen különbség van az elvtelen kollaboráns politika és a társadalmi konszenzus között. A kollaboráns eleve föladja a meggyőződését, hogy a dolog alapvetően fehér és ebből fakadóan föladja a lehetőséget is, hogy a saját elvi alapállásából kiindulva kössön előnyös kompromisszumot. A kollaboráns eleve elfogadja, hogy a dolog alapvetően fekete és ebből kiindulva legfeljebb némi engedményt képes csak elérni. Vagy mondjuk inkább úgy, hogy nyújtani? A példabeli esetnél maradva mondjuk 20:80 lesz a színkeverési arány.

Konkrétan ez történik, amikor egy munkáspárt feladja a marxista elveit és kijelenti, hogy a létező legjobbnak a kapitalizmust ismeri el és ennek jegyében lelkesen építi a kizsákmányoló társadalmat. Hivatkozva arra, hogy a kapitalizmus nagyobb hatékonysága nagyobb társadalmi jólétet eredményez. El is hittük ezt.  Az európai szociáldemokrácia történelmi fölénye meggyőzőnek tűnt számunkra a 80-as években és irigykedve néztünk a fejlett ipari társadalmak jóléti színvonalára. Akkor még nem tudtuk, hogy ez a jólét hitelből van és úgy fog kipukkanni, mint egy lufi. Mi is megalkottuk a szociális piacgazdaság illúzióját és elkezdtük fölvenni orrba-szájba a fedezet nélküli hiteleket.

Nyugodtan kimondhatjuk, hogy a rendszerváltás nem igazolta a várakozásokat, a tőkés termelési mód hatékonysági fölényébe vetett hit naiv illúziónak bizonyult és a szociális piacgazdaság jóléti céljait nem sikerült elérni. Mindezek pedig visszaütnek és a társadalom a szocialista párt elvtelen megalkuvását hibáztatja. Ez az, amit a baloldal árulásaként fogalmazhatunk meg. A szocialista párt eljátszotta politikai hitelét.

Az alapvető különbség az elvtelen kollaboráns politika és a társadalmi konszenzus között az, hogy az utóbbi nem kívánja meg az elvi meggyőződés, az ideológiai alapok feladását. A konszenzusra törekvő politikában is lehet hibázni, pontosabban ott is elmaradhat az elvárt eredmény, de ezt senki nem ideológiai okokra fogja visszavezetni, hanem a konszenzus mértékének helytelen megítélésére. Ebben a kérdésben viszonylag egyszerű önkritikát gyakorolni, mert az elvi alapok változatlanok. Az elvtelen kollaboráns politikában azonban az eredmény elmaradása az elvi megközelítés hibáját veti fel. Ennek a következménye az MSZP folyamatos „arculatkeresése”. A folyamatos szavazatvesztés pedig egyre nyilvánvalóbban az „arctalanság” következménye. A választópolgárok nagy része ma már azt is elvitatja az MSZP-től, hogy egyáltalán baloldali párt-e, lévén kormányzása alatt egyértelműen liberális politikát folytatott.

Vizsgáljuk meg Lengyel László egyetlen mondatát a hivatkozott cikkéből! A következőt állítja: „Egy megreformált kormányképes szociáldemokrácia nélkül semmilyen ellenzék nem győzhet 2014-ben.” Vajon ha az MSZP marxista alapon működő ideológiai párt volna, akkor győzhetne nélküle bármiféle ellenzék 2014-ben? Egyértelmű a válasz, hogy nem.

Út a konszenzusos politika felé

Fontosnak tartom, hogy erre a konkrét kérdésre válaszoljak. Rögtön ki is jelentem, hogy számomra egyértelmű, annak a pártnak van esélye a Fidesz önkényuralmát megdönteni, amely párt maga mögé fel tudja sorakoztatni a társadalmat, beleértve a demokratikus ellenzéket is. Erre esélye csak egy igazi baloldali pártnak van.

Számomra egyértelmű, hogy a társadalom a baloldaliságot hiányolja. A demokratikus ellenzék ezt nem tudja nyújtani, a liberális jogállamiság eszméje önmagában nem biztosít kellő mozgósító erőt. Azért nem, mert a liberális jogállam nem fordított semmi figyelmet a szociális biztonságra és milliók leszakadását és perifériára szorulását lehetővé tette.

Számomra egyértelmű, hogy a demokratikus jogállamiság  jelenti a megfelelő körülményeket egy újfajta, társadalmi konszenzusra törekvő politika számára, ezért a demokratikus ellenzékkel részben közös a cél, azonban annál jóval messzebb mutat.

Azt is fontosnak tartom elmondani, hogy számomra teljesen közömbös, melyik párt lesz az, amelyik felismeri a konszenzusos politizálásban rejlő lehetőségeket. Időben rövidebb volna, ha valamelyik parlamenti párt volna az úttörő, de őszintén szólva szkeptikus vagyok ennek megítélésében. A múlttal rendelkező politikusok hatalmi gőgje olyan fokon fejlett, hogy szinte kizárja a változtatás lehetőségét. Valószínűleg egy újonnan alakuló párt lesz erre alkalmas és még évekig várhatunk a változásokra. Ettől függetlenül nem tartom haszontalannak a demokratikus ellenzéki pártok felé is propagálni a lehetőséget, mert mit lehet tudni. Az ismeretterjesztés egyébként is fontos dolog.

Annak a pártnak, amelyik le akarja győzni a Fidesz önkényuralmi rendszerét, elsősorban képesnek kell lennie a saját baloldaliságát bizonyítani a választópolgárok felé. Ebből a szempontból a legfontosabb tényező magának a társadalmi konszenzus szándékénak a kinyilvánítása és a kötelezettségvállalás a konszenzusos politizálásra.

A konszenzus valami olyasminek a vállalása, amely alapjaiban egyezik a saját céljaimmal és nyíltan vallott törekvéseimmel, de mégsem teljes mértékben az, mert attól önként eltérek mások, a közösség általam tolerálható érdekeire tekintettel. A konszenzusos politizálás lényege éppen az, hogy megvalósítani azokat a célokat lehet a legjobb eredménnyel, amelyeket a társadalom túlnyomó többsége egyaránt megvalósítani akar. Ez tehát gyökeresen ellentmond a mai gyakorlatnak, mely szerint a hatalmat megszerző párt 4 évig azt csinál, amit akar.

Az olvasó számára vélhetően ismert tény, hogy jómagam marxista nézeteket vallok. S bár ideálisnak egy osztálynélküli társadalom megteremtését tartanám, mégsem lehet a felvállalt célom, mert a többségi társadalom akaratával nem összeegyeztethető. Társadalmi adottságként kell elfogadnom a termelőeszközök magántulajdonát és a polgári demokrácia körülményei között kell törekednem a tőkés termelési mód megreformálására. Ilyen értelemben az sem lehet principiális feltétel, hogy egy baloldali párt marxista alapelveket valljon, de az igen, hogy legyen nyitott a marxista kritikára és a rendszerkritikus szemléletű gondolkodókkal az együttműködésre. Mindezt azért mondom el, mert számomra egyértelmű, hogy nem lehet baloldali az a párt, amely nem hajlandó a kapitalista rendszer kritikáját meghallgatni és megvitatni és nem hajlandó a rendszerkritikus baloldalt a társadalmi vitába, a konszenzusba bevonni.

A népfenség elve

A konszenzusos politizálás felé vezető út másik sarkalatos pontja a népfenség elve, amelynek tartalmáról nem kell bizonyítanom a baloldali jelentését. Azért sarkalatos pont a népfenség elve, mert magának a polgári demokráciának is a legitimációs alapja, következésképpen nem tagadhatják sem a liberálisok, sem a nemzeti oldal magának az elvnek a jogosságát.

Márpedig ha a népfenség választásokon kinyilváníthatja az akaratát, akkor a jogot sem lehet elvitatni tőle, hogy bármilyen közügyet érintő kérdésben véleménye legyen, hogy akár meghatározhassa a közjó fogalmát. Nem lehet elvitatni a népfenség jogát arra nézve sem, ha a pártok nem képviselnék megfelelően az érdekeit, akkor saját kezébe vegye az önnön képviseletét.

A népfenség elve nem csak az alkotmányozás folyamatában számít, hanem a paradigmaváltásnak egyben célja is, hogy megfogalmazza: mindenfajta emberi tevékenység célja és értelme az ember, az egész emberiség jóléte és boldogsága. Nem az ember, nem a társadalom van az államért, hanem az állam van a társadalomért.

A munkanélküliség felszámolásának kérdése

Természetesen ezer más fontos kérdésről is lehetne beszélni, de ezt a kérdést úgy hozom fel, mint a jelenkor legsúlyosabb problémáját, ami akár szociális katasztrófához vezethet. Nem létezhet olyan párt, amelyiknek erről a kérdésről nincs határozott álláspontja. Ezen a kérdésen egyértelműen eldől, hogy melyik párt baloldali. Az a párt, amelyik nem tud konkrétumokat mondani a munkanélküliség megoldásáról, az ne is merészelje önmagát baloldalinak nevezni. Ha nincs is kidolgozott választási programja, erről a kérdésről kell, hogy rendelkezzen határozott meggyőződéssel! Gazdaságélénkítés, munkahelyteremtés – ezek csak üres frázisok, közönséges blöff! Még egyszer párt úgy nem kerülhet hatalomra, hogy konkrét határidőre – maximum egy év – nem tudja megoldani a munkanélküliséget!

Erről a kérdésről nyíltan beszélni kell, vállalni kell a társadalmi vitát! Nem lehet elhallgatni a tényt, hogy a technikai-technológiai fejlődés következtében a munkaképes korú lakosság egyre nagyobb része szorul ki a társadalmi termelőfolyamatból és veszíti el az emberhez méltó lét feltételeit! Be kell ismerni a tényt, ha nem áll lehetőségünkben annyi munkahelyt teremteni, amennyire szükség van a munkanélküliség felszámolásához, akkor a munkaidő csökkentésével kell lehetőséget teremteni mindenki számára a munkához való hozzáféréshez! Erről nem lehet hallgatni!

Ez pontosan az a kérdés, amelyen eldől, hogy melyik párt igazi baloldali és amivel választásokat lehet nyerni. Az a párt, amelyik ezt az ügyet hajlandó felvállalni, az lehet a Fidesz-diktatúrát leváltó párt 2014-ben.

„Szocialista rétegpárt vagy szociáldemokrata néppárt” kíván-e lenni az MSZP? – teszi fel a kérdést Lengyel László a szocialisták szombati pártkongresszusát értékelő cikkében. Teszi ezt annak ellenére, hogy írásának első bekezdésében azt már meg is válaszolta: „Se velük, se nélkülük. A mai szocialista ellenzékkel nem lehet győzni 2014-ben. Egy megreformált kormányképes szociáldemokrácia nélkül semmilyen ellenzék nem győzhet 2014-ben.”

Rögtön találkoztunk is a bűvös szóval, amely a mai világban a baloldali sláger: a szociáldemokrácia, amely mindenre válasz, mindent megold. Csak azt nem értem, hogy van nálunk szociáldemokrata párt több is a rendszerváltás óta, mégsem oldottak meg semmit: a „Történelmi” Szociáldemokrata Párt (SZDP), a Kapolyi László vezette MSZDP, de afelé kacsingat a DK is, amely újra csak nem meri fölvállalni, hogy liberális párt és persze itt van még az új csillag, az önmagát szociáldemokrata jellegű (?) és patrióta (?) pártként meghatározni kívánó 4K! is, mely egyenlőre inkább csak hallgat magáról. De ha jól belegondolunk, a rendszerváltás óta mintha az MSZP is olykor előszeretettel nevezte volna magát szociáldemokratának. Szóval van itt szociáldemokrata párt dögivel, de valahogy egy sem az igazi. Mi hiányzik hát az igazi szociáldemokráciához? Érzésem szerint nagyjából ugyanaz, ami hiányzik ahhoz is, hogy az MSZP igazi szocialista párt legyen. Tök mindegy, hogy mi az, egy arculatváltással nem lehet megoldani ezt sem. Ha valaki nem érti, hogy egy párt mitől szocialista, akkor azt sem fogja érteni, hogy mitől szociáldemokrata.

Miért ez a nagy szociáldemokrata dömping? Mit old ez meg vagy mi az, amit pótol? Nem kerülgetem a forró kását, hanem kimondom, hogy a ’89-ben elveszített arculatot és az ideológia hiányát pótolja az izmusoktól megszabadított szociáldemokrata máz. A ’89-ben a palackból kiengedett szellem, a rosszindulatú kommunistázás elől való menekülés, a kommunistáktól való nyílt elhatárolódás útja a szociáldemokrácia. A kapitalizmussal való elvtelen azonosulás során a baloldaliság látszata a szociáldemokrácia. És a rendszerváltásban csalódott bérből és fizetésből élő tömegek szociális reményét éltetni hivatott mákony a szociáldemokrácia.

Úgy vélem a politológus Lengyel László is ugyanezen okból tartja fontosnak a szociáldemokráciát mint politikai igényt emlegetni és ugyanezen okból beszél „megreformált” szociáldemokráciáról is, hiszen a rendszerváltáskor életre hívott szociáldemokrácia valahogy a társadalom igényeit minimális szinten sem elégítette ki. Miféle szociáldemokrácia az, amivé a rendszerváltás előtt önmagukat marxistának vallók egy hirtelen pálfordulással egyik napról a másikra átalakultak? Ugyanez a köpönyegforgatás folytatódik a mai napig, ez az, amit az MSZP arculatkeresésének nevezünk.

Nincs eszme, nincsenek ideológiai alapok és nincsenek erkölcsi értékek sem az MSZP oldalán. Teljes joggal állapítja meg Lengyel László, hogy „az MSZP 2004 óta orbáni módon szeretné Orbánt legyőzni”. Mi mással tehetné, ha semmiben nem áll fölötte, a napi politikában kénytelen fölvenni a kesztyűt, ha a hatalomért harcban akar maradni. Mert nem maradt semmi más az MSZP oldalán, mint a hatalom kívánása – nézetek, ötletek, programok, elképzelések, szándékok, törekvések és minden nélkül. Már nem képes önmagát másképp meghatározni, csak a Fideszhez való viszonyában. A baloldaliság sem jelent többet manapság mint balra lenni a Fideszhez képest. Egy parlamenti ülésrend...

Önkéntelenül is adódik az összehasonlítás Plagi bá’ szánalmas figurájával: a szocialista párt csak úgy tesz vagy tényleg nem érti, hogy a társadalom a baloldaliságot hiányolja? Csak úgy tesz vagy tényleg nem érti, hogy mit jelent a baloldaliság? Nekem az a meggyőződésem, hogy az MSZP tényleg nem érti. Nevében megtartotta a baloldali hangzású szocialista jelzőt és ez ciklusokon keresztül hozta is számára a szavazatokat, de 2010-ben kiderült, hogy ez már nem elég többé.

Vélhetően ezt akarta kifejezni kritikájában Lengyel László is, de érzésem szerint ő maga sem tudja, hogy mit jelent a mai korban a baloldaliság. Egy párt nem attól szocialista, hogy „rétegpárt”, amely  érzékenyen reagál a szociális igényekre. Nem elég, hogy „átveszed a nép követeléseit”, hogy „rástartol olyan választói célcsoportokra, amelyek a legtöbbet veszítik, és legjobban utálják a fennállót”, mert hogy „negatív váltópártként, érdemi alternatív javaslatok nélkül győzni lehet”. Szerintem egy párt nem attól szocialista, hogy az események után kullog és a meglévő társadalmi feszültségekből kovácsol magának politikai tőkét, hanem ellenkezőleg, szocialista programjával aktívan kívánja alakítani a jövőt pontosan annak érdekében, hogy a jövő olyan legyen, ahogyan azt az általa képviselt társadalmi rétegek elképzelik.

Nos, ha Lengyel László nem érti, hogy mit jelent az MSZP nevében a „szocialista” jelző, akkor vajon értheti-e helyesen a „szociáldemokrata” szó jelentéstartalmát? Különös tekintettel arra, hogy nem is egyszerűen szociáldemokráciáról beszél, hanem „megreformált szociáldemokráciáról”. De hogy ez mit is jelent, a szerző a magyarázattal adós marad. Csak feltételezni tudom, hogy ez valamiféle visszatérést jelenthet a munkásmozgalmi hagyományokhoz mint legitimációs gyökerekhez, persze a kommunizmus bűneitől tehermentesítve. Ettől volna baloldali, ha már a „szocialista” jelző senkinek nem mond semmit. Ez volna az új arculat, ami munkásmozgalmi, tehát baloldali és ráadásul européer.

Véleményem szerint Lengyel László rosszul ítéli meg a nemzetközi szociáldemokrácia helyzetét is, mert az szerte Európában vesztett helyzetben van. Az egyre terjedő globális kapitalizmus a kelet-európai szocialista blokk bukása és különösen a Credit Crunch után erőből leküzdi a baloldali törekvéseket. A jóléti társadalom vívmányai ott is visszaszorulóban vannak, ahol netán baloldali kormányok vannak hatalmon. Ezek mögött a tendenciák mögött ugyanúgy ott van a baloldali mozgalmak értékvesztése, ideológiai kiüresedése és politikai hitelének romlása, ahogyan hazánk esetében is. A szociális feszültség fokozódása pedig nem csak nálunk tapasztalható, hanem a fejlett ipari országokban is.

A baloldali mozgalmak az egész világon válságban vannak. Eljutottunk a felismerésig, hogy a jóléti társadalmak politikai baloldalának megalkuvó, kollaboráns opportunizmusa nem vezetett sehova és ez az, ami a kiúttalanság érzetét kelti. Ezzel együtt azonban megjelenik a követelmény is, hogy a baloldaliság fogalmát a változó igényeknek megfelelően átértelmezzük. Nem lehet baloldali az, aki ebben a kérdésben nem tud előremutató gondolatot felmutatni.

Nálunk Magyarországon azonban még mindig az elavult európai baloldaliság a mérce, a kollaboráns opportunizmus. Bár ki tudja, hogy mit jelent Lengyel Lászlónál a „megreformált szociáldemokrácia” fogalma, hiszen nem fejtette ki, de félő, hogy csak annyi reformációt jelent, ami éppen megfelel a tőkés uralkodó osztály érdekeinek. Hisz ettől européer valami.

A magyar társadalom kezd felnőni és kezd kiábrándulni a rendszerváltás illúziójából. Kezdi észrevenni, hogy bár sutba dobtuk a marxizmust, kizsákmányolás mégiscsak van és akkor bizony osztályharc is van, erről pedig manapság a szocialisták hallgatnak. Sőt ők azok, akik gúnyos kommunistázásba kezdenek, ha valaki szóba meri hozni.

Nem azt várjuk, hogy a szocialista párt legyen újra marxista – egyébként is szkeptikusan fogadnánk a hírt, mint Plagi bá’ esetében, aki állítólag újra nekifut a dolognak, de most már PhD fokozatért. De azt igenis elvárjuk, hogy az MSZP adjon választ olyan kérdésekre, óhajt-e társadalmi konszenzust teremteni a gazdagok és szegények, a munkáltatók és munkavállalók, a kiváltságos aktívak és a kirekesztettek és a sok más egyéb egymással szembeállított társadalmi réteg között!? Választ várunk olyan kérdésekre, hogyan és mikorra lesz legkevesebb 1, de inkább 2 millió munkahely, azaz szerény, de tisztes megélhetése minden munkaképes korú honfitársunknak!? Választ várunk arra a kérdésre, ha belátható időn belül nincs lehetőség ennyi munkahely teremtésére, akkor miért nem lehetséges a munkanélküliséget a munkaidő csökkentésével felszámolni?

Ilyen egyszerű kéréseken múlik az, hogy a társadalom hajlandó-e baloldali pártnak, szocialistának vagy szociáldemokratának elfogadni az MSZP-t, s hogy 2014-ben hajlandó lesz-e a szavazatával kormányra segíteni. Véleményem szerint ennek megértéséhez túl sok sütnivaló nem kell.

Válasz hiányában a kutyát nem fogja érdekelni, hogy szocialista rétegpárt vagy szociáldemokrata néppárt kíván-e lenni az MSZP, mert egyikre sem lesz esélye. Nem az a lényeg, hogy ő minek nevezi önmagát, hanem a társadalom véleménye számít, hogy minek fogadja el.

A közelmúltban már foglalkoztam egy írásban a Demokratikus Ellenzéki Kerekasztal kérdéseivel és magának a demokratikus ellenzéknek a szerveződésével. Volt ugyan egy fejlemény, amit pozitívan értékeltem, nevezetesen a Milla megjelentetett egy vitaindító iratot A támogatás ára - a demokratikus ellenzéki pártok és a civilek összefogásának feltételeiről címmel, mely felhívás volt a társadalmi vitára, vitaanyagok és válaszcikkek megküldésére, melyek leközlését is ígérték a MINIMUM+ írások között, mégsem látok érdemi előrelépést ezen a téren. A Milla cikkén felbuzdulva több írásomat is megküldtem a részükre, amelyet köszönettel nyugtáztak is, azok azonban a mai napig nem jelentek meg a hivatkozott blogban. Persze szerényen gondolhatok arra is, hogy az írásaim nem ütötték meg az elvárt szintet, de ugyanakkor látom azt is, hogy a MINIMUM+ írások tartalma március hónap folyamán gyakorlatilag nem frissült, azaz nemcsak az én írásaimat nem publikálták, de szinte megállt az egész társadalmi párbeszéd is. Már ha az volt, már ha annak szánták egyáltalán.

Közben persze látom az MSZP és a DK NolBlogos aktivistáinak szánalmas kísérleteit a közhangulat felmérésére, a pártpolitikai tevékenység ingyen propagálására és látom az esélylatolgatást is, hogyan kerülhetnének vissza a hatalomba. Amit viszont egyáltalán nem látok, az a jelen társadalmi-gazdasági válság elemzése, az önkritikus szembenézés a válságért viselt felelősséggel és a legkevésbé sem látom a válságból való kitörési lehetőségek keresését. Mintha minden gondolat csak a „demokrácia vs. diktatúra” kérdés körül koncentrálódna, mintha minden probléma automatikusan megszűnne attól, ha a „demokratikus ellenzék” visszakerül a hatalomba. És ez az, ami félelemmel tölt el a jövőre nézve.

Kezdem úgy érezni, hogy a Milla nem annyira a MINIMUM+ követelményeket fogalmazza meg, hogy mit tartunk a civilek (választópolgárok) és az Orbán rezsimet leváltani készülő politikai pártok közötti megegyezés új minimumának, hanem inkább azt, hogy mi az a maximális ár, amit a politikai pártok a társadalmi támogatásért fizetni hajlandók. Azaz mintha a Milla is a politikai érdekek meghatározott keretei között mozogna csupán. Más szóval, hogy mik azok a MAXIMUM- követelmények, amelyeket szóba lehet egyáltalán hozni. Vagyis a Milla szelektálja és cenzúrázza a véleményeket. Félek, hogy ezzel ellentmond saját önmeghatározásának.

Félek tőle, hogy Magyarországon szinte senki nem értékeli helyesen a jelenlegi társadalmi-gazdasági válságot, ezért röviden összefoglalom az erre vonatkozó nézeteimet. Hazánkban egy nagyon összetett, sokrétű válságról van szó, amely egyszerre jelenti a következőket:

1. a polgári demokrácia válsága – a demokratikus jogállamiság szűnik meg fokozatosan;
2. jóléti és szociális válság – a globális kapitalizmus évtizedek óta tartó általános válsága következményeként egyre nő a munkanélküliek, a társadalmi munkamegosztásból kiszorultak, a kirekesztettek, a perifériára szorultak, a marginalizáltak, a szegények, a nélkülözők, az éhezők, a fagyoskodók és a nyomorgók tömege, de az aktív, dolgozó népesség munkajövedelme is kirívóan alacsony, nélkülöznek ők is, minek következtében
3. rohamosan közeledünk egy szociális katasztrófa felé, melynek megelőzése mindenek előtt való feladat volna;
4. mindezek egy általános értékrendi válság közepette együttesen jelentkeznek, melynek során a közösségek, a vallás, a kultúra, az erkölcsök, a család, általában a párkapcsolatok – és sorolhatnám tovább – eróziója figyelhető meg. Mindez természetesen nem csupán magyar jelenség, hanem egyaránt jellemző az egész észak-atlanti civilizációra, a zsidó-keresztény kultúrkörre.

Mindebből a DEKA, a Szolidaritás, a Milla és a politikai pártok mindössze a „demokrácia vs. diktatúra” kérdésére koncentrálnak és teljes egészében figyelmen kívül hagyják a közelgő szociális katasztrófa jeleit. Azaz folyik a hatalmi helyezkedés az ellenzékben is és mindenki teljes közömbösséget mutat a jóléti és szociális válsággal szemben.

Teljesen értetlenül állok e közöny előtt, nem találok rá magyarázatot. Hacsak ők is nem tudatosan apellálnak a fokozódó népharagra, amely következményként várható. Ez azonban veszélyes fegyver, mert visszafelé is elsülhet. A várakozás is csalóka, mert a szociális lecsúszás jelentős részben a liberális demokrácia áldásos tevékenységének köszönhető és nem írható kizárólag a Fidesz-diktatúra rovására. Azaz a népharag ugyanúgy irányulhat a liberális demokraták ellen is, ahogyan a jelenlegi kormányzat ellen.

Mi sem volna egyszerűbb a mai helyzetben, mint a szociálisan elégedetlen tömegek élére állni és a problémáikat megértve a jogaikért hangot emelni. Mi sem volna könnyebb, mint ezzel bizonyítani a baloldaliságot, amelyet a társadalom most mát több mint két évtizede hiányol. Hogy ezt nem teszi sem az MSZP, sem a DK, azzal a következménnyel fog járni, hogy végképp elveszítik a baloldaliság imázsát. Ami számomra nem újdonság, de a társadalom megmaradt bizalmát is el lehet játszani. Az lesz az igazi pofára esés, ha ezek a pártok még a parlamentbe sem kerülnek be. De az is elég, ha csak hozzásegítik Orbán Viktort egy újabb négy éves parlamenti ciklushoz. Miközben persze a szavazókat vádolják közönyösséggel a „demokrácia” iránt.

A DEKA és a Milla is ugyanezt kockáztatja. Pontosabban a kockázat a fent említettnél még sokkal, de sokkal nagyobb. Nem csak a baloldaliság imázsát kockáztatjuk, de a demokratikus ellenzék nevét is. Milyen demokratikus ellenzék az, amely pusztán a liberális értelmiség véleményét vállalja föl, de teljes közönyt tanúsít a lakosság lassacskán hat-hét alsó jövedelmi decilisét érintő szociális válság iránt? A „demokratikus” szó innentől az úri felső középosztály jelzője és nem a többségi népakaraté, azaz semmi köze a népfenség elvéhez. A legjobb úton haladunk ennek a nyílt beismerése felé.

Már önmagában a Milla felvetését sem értem, hogyan lehetne társadalmi összefogást életre hívni. Hiszen ehhez nem kell semmi más, pontosabban csak ez kell, tisztázni kell, hogy mi a különbség jobb- és baloldaliság között! Tisztázni kell, hogy mi a haladás és mi a visszafejlődés! Hogy ne lehessen hamis populista jelszavakkal éket verni a dolgozó emberek közé, a dolgozók és munkanélküliek közé, a munka világában még eséllyel rendelkezők és az onnan már szinte végleg kiszorultak közé, a nyugdíjasok és az aktív korosztály közé, az egészségesek és a betegek közé, a cigányok és a nem cigányok köz, a zsidók és nem zsidók közé! Akkor volna esélyünk arra, hogy értelmes párbeszéd kezdődhessen szegények és gazdagok, vállalkozók és bérből és fizetésből élők között, munkáltatók és alkalmazottak között, az EU hívei és ellenzői között, kizsákmányolók és kizsákmányoltak között. Akkor volna esélyünk arra, hogy új társadalmi konszenzust hozzunk létre a sok-sok szembenálló fél között, hogy végre megkezdődhessen a fáradtságos építőmunka és a felzárkózás Európához.

De ez nem megy úgy, hogy jobboldali nézetűek kisajátítják a baloldaliság látszatát, hogy olyanok nevezik szocialistának, szociáldemokratának és a fene tudja minek még önmagukat, akik nem méltók ezekre a nevekre. S olyanok nevezik demokratának magukat, akik nem is demokraták.

Csak a példa kedvéért említem meg, hogy a „demokratikus ellenzék” céljaként tűzi ki a Fidesz-KDNP alaptákolmányának az eltörlését, hogy a népfenség elvére hivatkozva visszaállítsa a Köztársaság Alkotmányát. Ezzel minden további nélkül egyet is értek. De ha már a népfenség elvéről van szó, akkor hadd merészeljem megjegyezni, hogy a népfenség nem pusztán az alkotmányosság helyreállítását követeli, hanem egy új társadalmi konszenzusra is igényt tart, mert ’89-ben nem létezett társadalmi konszenzus, csupán a rendszerváltó pártok között létezett valamiféle háttéralku a nép kiforgatásában a társadalmi tulajdonból. És persze azóta sem létezik társadalmi konszenzus, enélkül pedig nincs garancia arra nézve, hogy vajon milyen jövőt is építünk.

Úgy látom, hogy a „demokratikus ellenzék” számára veszélyes dolognak tűnik a népfenség elvét kiszabadítani a palackból. Ez érződik is azon, hogy most van-e társadalmi párbeszéd vagy nincs. Nem tartom véletlennek, hogy az én cikkeim nem jelennek meg a MINIMUM+ írások között. De nem tesz semmit, azért vagyok itt, hogy újra és újra rákérdezzek, hogy akkor most ki is a baloldali, ki is a demokratikus ellenzék? Akkor most van lehetőség  a kapitalizmus demokratikus többségi akaratból való javítására a polgári demokrácia keretén belül vagy ez csak egy maszlag?

Van még idő 2014-ig ezeket a kérdéseket tisztázni és az azt követő választásokra meglesz az esély a valódi baloldali ellenzék létrehívásának is.

A történelmi lecke a „demokratikus értelmiségnek” is fel van adva, akar-e a magyar társadalom baloldali, demokratikus többségével összefogni a diktatúra megbuktatásáért vagy a maga különutas politikáját folytatja és a „legszegényebb német tartomány” értelmiségének státuszára pályázik.

Jelen cikkemet ismét megpróbálom a Millának megküldeni mint saját hozzájárulásomat a "Támogatás ára" körül zajló vitához. Ennyit még kötelességemnek tartok megtenni, mielőtt a civil szervezetekre is legyintenék egyet.

Baloldali dilemmák az Európai Uniós politikáról

Kuruc-labanc hagyományok és hamis szabadságharcos eszmék a mai világban

Elég legyen már az idegenszívű nemzetárulók vs. nemzeti oldal ellentétből!

A kuruc-labanc ellentétek egyre inkább a figyelem középpontjába kerülnek hazánkban. Mondanám, hogy alapvetően a demokratikus ellenzéknek van igaza, de azért komoly aggályok is felmerülnek bennem. Ma reggel például átfutottam egy cikket Az LMP és a DK is egyetért a Milla 12 pontjával címmel. Idézek belőle:

"Az LMP és a DK is egyetért az Egymillióan a Sajtószabadságért csoport (Milla) 12 pontban megfogalmazott célkitűzésével - közölték a pártok pénteken.”

"A Milla 12 pontja sajtószabadságot, vallásszabadságot, népképviseletet, közteherviselést, független igazságszolgáltatást, demokratikus jogalkotást, átláthatóságot, korrekt munkavilágot, esélyegyenlőségen alapuló köz- és felsőoktatást, fenntartható fejlődést, valamint az EU alapértékei melletti határozott kiállást követel.”

A Milla 12 pontja itt olvasható bővebben. Hát mit mondjak? Szép szavak, de lehet, hogy semmi több. Nesze semmi, fogd meg jól! Az 1848-as forradalmi követelések színvonalához méltó, de a mai kor követelményeit valahogy nem elégíti ki. Például olyan dolgok hiányoznak belőle, hogy „Munkát, kenyeret!”. Persze azt megértem, hogy a Milla igyekezett olyan 12 pontot összehozni, amely mögött a legszélesebb tömegek képesek felsorakozni, csakhogy akinek nincs munkája, azokat egyáltalán nem érdekli, hogy a „demokratikus értelmiség” mitől érzi ma magát rosszul a bőrében. Sajtószabadság? Igen, szükség van rá. Igen, ostoba kormánypropaganda árad a napilapokból és folyik a köztévéből. De azért ne mondja nekem senki, hogy nem lehet akármit leírni a kétharmad istenségről és a paraszt-suttyó kormányról. Mely gúnyolódással alapvetően egyet is értenék, ha egyoldalú gyakorlásával nem süllyednénk mi is a korabeli Fidesz destruktív ellenzéki színvonalára. Pozitív dolgokat kellene mondani! Ha nem a kormánynak, akkor az ellenzéknek. Hogy mit kellene csinálni...

Fölvettük a kesztyűt, amit a Fidesz-diktatúra dobott a padlóra és elkezdtük két oldalról egyre jobban mélyíteni és szélesíteni az árkokat, növelni a nemzet megosztottságát. Ma már két március 15-ét ünnepel a nemzet, külön egyet a kormánypártok (a nemzeti oldal) a nemzetek felett álló pénzügyi háttérhatalom elleni szabadságharc mellett és külön egyet a „demokratikus ellenzék” az Európához tartozás (ellen)forradalmi eszméje mellett. És sajnos a demokratikus ellenzék nem tud felmutatni korszerűbb értékeket, mint az 1848-as 12 pont!

Ennyire futja a szellemi színvonalunkból? Megrekedtünk a 164 évvel ezelőtti kulturális szinten? Vagy ennyire gyávák vagyunk szembenézni a mai kor problémáival? A Milla többi pontjával nem is foglalkozom, ha már kimaradt belőle a „Munkát, kenyeret!”, csak a legutolsót emelem ki: „12. Az EU alapértékei melletti határozott kiállást! - az európai integráció további elmélyítését szolgáló külpolitikát, kiszámítható gazdaságpolitikát!”

Nos, nekem úgy tűnik, hogy a Magyarországon egyszer már megbukott liberalizmus próbál meg az európaiság háttérvizein újra a hatalomba visszasompolyogni, mert hogy az "antifasiszta összefogás" ereje önmagában kevésnek tűnik. Hiszen oly sok lecsúszó középosztálybeli számára tűnhet vonzónak Németország legszegényebb „süd-ost raumja” lenni, mert ezzel együtt véli visszaszerezni szociális státuszát. Az láthatóan nem érdekli a középosztályt, hogy az átlagbér alatt foglalkoztatott tömegek bérrabszolgaságként élik meg a helyzetet és a munkahelyüket és reményüket vesztett sokaság pedig kétségbeesetten keresi az életben maradás lehetőségét.

Már tegnap is hasonlóan fogalmaztam egy kommentemben: aki a legszegényebb német tartomány címére ácsingózik, annak talán meg kellene szavazni, hogy a magyar munkanélküli német segélyeket kapjon, nem? Hogyan lehet Európába vágyakozni, ha az nem oldja meg a munkanélküliség kérdését? Egyébként pedig ne legyen aggályunk! Maga Németország is ugyanide fog jutni belátható 10-20 éven belül – ha nem történik érdemi változás a globális kapitalizmusban. Azaz nem vágyakozni kell, hanem gondolkodni, dönteni és cselekedni!

Az Európai Uniós politikához való viszony kérdésében tulajdonképpen egyedül a szélsőjobb képvisel kritikus álláspontot a parlamenti pártok közül. Hozzájuk hasonlóan népszavazási kezdeményezést fogalmazott meg a Munkáspárt az Európai Uniós tagságról. Rögtön ki is lehet jelenteni, hogy a két szélsőséges mozgalom lám egyetért. De egyáltalán nem erről van szó... Vajon csak a mérsékelt (a langyos) vélemény lehet a helyes?

Számomra „az EU alapértékei melletti határozott kiállás” at európai gondolattal való kritikátlan azonosulást jelenti.Ha most megkérdezem, hogy az Európai Parlamentben vajon hány „jobboldali” és hány „baloldali” képviselő foglal helyet, akkor az olvasók túlnyomó többsége erre a kérdésre nem is tud válaszolni. Azt persze még nem is firtattam, hogy ezek közül vajon hány képviselő az olyan névleg baloldali, mint a mi „szocialistáink” és a mi „demokratáink”, de nem kell hozzá nagy bátorság kijelenteni, hogy az EP és maga az EU bizony jobboldali összetételében is, meg egészében is.

Vajon foglalkozik-e az Európai Unió a mai globális kapitalizmus rendszerkritikus helyzetelemzésével? Vajon készülnek-e ilyen rendszerkritikus elemzések alapján kapitalizmus jobbítására irányuló programok? Mert hogy mi magyarok, ezen belül a Magyarországon élő nyomorultak milliói ezektől a programoktól várhatnánk egyedül a sorsuk jobbrafordulását. És ha az Európai Unió nem készül a jelen vadkapitalizmus jobbítására, akkor mi magyarok mért is szolgáljuk ki kritikátlanul az európai gondolatot?

Én, aki rendszerkritikus baloldali gondolkodónak tartom magam, egy baloldali európai eszmeiség mellett vagyok elkötelezett, egy baloldali Európai Uniónak vagyok feltétel nélküli híve! Viszont nem vagyok híve egy jobboldali, egy neoliberális Európai Uniónak! Tévedés azt hinni, hogy a liberális demokrácia csúfos magyarországi kudarcát majd az Európai Unió helyreteszi és elhozza nekünk a „legszegényebb német tartomány” áhított jóléti státuszát.

Határozottan tiltakozom az ellen, hogy a magyar politikai közéletben úgy próbáljuk beállítani a dolgokat, hogy minden, ami az európai gondolathoz köthető, az eleve jó és minden, ami ellent próbál mondani az európaiságnak, az eleve rossz. Meg merem kockáztatni azt a kijelentést, hogy ez a fajta felfogás közönséges és kritikátlan „nyugatimádat”, amiből köszönöm, de nem kérek! Sajnos az a tény, hogy erről a kérdésről ma nem lehet nyílt társadalmi párbeszédet folytatni, az egyértelműen megosztásra irányuló magatartásra utal. A nemzeti oldalról ezt nem kell bizonyítanom. Ellenben az ún. demokratikus ellenzéki oldalról ezt sajnálattal állapítom meg.

Félreértés ne essék! Ha ma demokratikus többségi népakaratból a kapitalizmus jobbításáról lenne szó Magyarországon, akkor ugyanaz az Európai Unió volna az akadály, amely önmagát a demokratikus európai hagyományok letéteményesének nevezi. Nehogy már ennek örüljek! Nem értek egyet Orbán Viktor dilettáns gazdaságpolitikájával és nem értek egyet a Fidesz-diktatúrával sem, de azzal sem, hogy ezt Uniós nyomásgyakorlással akarják megoldani. Mert ebből az látszik, hogy az EU a kizsákmányoló és szó sincs demokratikus hagyományokról! Eleve elhibázottnak tartom például versenysemlegességet ráerőszakolni a kisebbekre, fejletlenebbekre és gyengébbekre, mert ez egyértelmű a centrum országok versenyelőnyével. Egy olyan Európai Unió, amelyben ezt nem lehet fölvetni, az nem demokratikus.

A demokratikus ellenzék magatartására az a jellemző, hogy ebben a kérdésben is szeretné önmagát baloldalinak feltüntetni. Így lesz az Európai Unióhoz való tartozás a „hamis baloldaliság” által meghamisított eszme. Lám a „szocialisták” elvitték a borsodi éhségmenet nagyon szimpatikus tagjait Brüsszelbe és olyan együgyű szavakat adtak a szájukba, hogy az Európai Unió „ne büntesse” a magyar népet a magyar kormány hibáiért! Holott azt kellett volna számonkérniük az Európai Parlamenten, hogyan óhajtják az Európai Unió felelősségét legalább részben elismerni a munkanélküliségért, ami Magyarországon kialakult?! Ugye, hogy a kettő teljesen más dolog?

Nekem mint rendszerkritikus baloldali gondolkodónak az a feladatom, hogy rámutassak, az európai gondolatot meghamisítva, azzal visszaélve a politikai közvélemény megosztása folyik ma hazánkban. Ebben a megosztó magatartásban mindkét fél felelős, a nemzeti oldal és a demokratikus ellenzék egyaránt. Hamis a demokratikus ellenzék érvelése, hogy mindenki "rosszfiú", aki nemet mond az európaiság eszméjének. Nekem az a kötelességem, hogy az igazságra rámutassak.

Tévedésben van a Milla is. Ugyanazt képviseli mint az MSZP és Gyurcsány? Tévedésben van, ha azt hiszi, hogy ilyen langyos, XIX. századi nézetekkel tömegeket tud mozgósítani a diktatúra ellen.

(Lehet nyomkodni a mínuszokat...)

Mit lehet válaszolni egy ilyen kérdésre, amit egy szerző tesz fel a blogjában? El lehetne gondolkozni már a„terem” szó jelentésén is. Ha mindkettő Isten teremtménye, akkor bizonyára megvolt velük a célja és megvolt az értelme is. Ugyanez igaz, ha a lét az evolúció eredménye. Bizony mindkét élőlény élőhelye a Föld.

A svábbogártól alapvetően azért irtózunk, mert éjjeli életmódot folytat és a szemétben „terem” meg. A konyhai svábbogár feladata éppen az ételmaradék eltakarítása. A takarítani lusta ember számára ezzel hajt „hasznot”. Amúgy teljességgel ártalmatlan élőlény. A párhuzam a svábbogár és Hitler között erőszakolt.

A szerzőnek a kisfiú Hitlerre tett megjegyzéseivel sem tudok egyetérteni. Az iskolai csoportképen én azt vélem látni, hogy a kisfiú kissé különbözik a többiektől, talán zárkózott, talán mogorva. Mindazok a tulajdonságok, amire a szerző utal, éppen a környezeti (szocializációs) hatásokra alakulnak ki vagy erősödnek meg egy emberben. Erős túlzásnak érzem a szerzőnek az iskolai fényképpel kapcsolatos kijelentéseit.

A szerzőnek az Ilja Ehrenburgra tett célzására csak annyit jegyeznék meg, hogy ezek szerint a szerző tisztában van a saját kórképével. De érdekli a fenét Ilja Ehrenburg, mert mindez a szerző számára csak egy lehetőség egy gonosz fricskára. Az egész postnak a szerző számára az egyetlen értelme egyedül ez a zárójeles mondat a post végén:

„(Remélem, kriptonáci ellenfeleim nem fognak megvádolni Ilja Ehrenburg-féle propagandával.)”

Kik azok a „kriptonáci” ellenfelei a szerzőnek? A szerzőnek nincsenek más ellenfelei a NolBlogon, csak akiket önmaga kreál önnön szükségleteire. Így nem is lehetnek más ellenfelei, mint akikkel az előző napokban afférba keveredett a NolBlogon. Szerintem nem volt azok között egyetlen náci sem! Beteges képzelődés, rosszindulatú rágalmazás és provokáció! A szerző ne bír ki egy napot se, hogy egy alattomos fricskát ne eresszen meg.

Az elmúlt napokban annyi történt csupán, hogy voltunk néhányan, akik kifogást emeltünk a szerző prófétai (biblikus) átkozódásai ellen és voltak páran, akik a provokációra indulatosan reagáltak. Úgy vélem azonban, hogy mindez nem szolgáltat alapot arra, hogy a szerző bárkit is „kriptonácinak” titulálhasson. Ha néha elő is fordul néhány szélsőjobboldali vélemény a NolBlogon, ilyet mi nem tűrtünk meg a szerzőt bírálók között. Ők csak röhöghetnek a markukba a szerző gyűlöletkeltő és megosztó magatartását és a "kriptonácinak" nevezettek frusztráltságát látva.

Nem írtam volna meg ezt a cikket, ha az szerző az utolsó zárójeles mondatot (az alattomos fricskát) nem biggyeszti a postja végére. Változatlanul tudnám javasolni, hogy a szerző tegye interaktívvá a blogját, ha fricskázni akar. Ne így kelljen üzengetni, amit természetesen újabb személye ellen szóló támadásnak lehet értékelni!

Természetesen ez a cikk sem az antifasiszta összefogás ellen emel hangot, hanem kizárólag a szerző negatív személyiségjegyei ellen. Vitát sem szándékozok nyitni ezen a kérdésen, bár a blog interaktív és bárki, akár a szerző is hozzászólhat. A cikkem kizárólag válasz egy fricskára.

A szerzőnek többet kellene olyan tanulságos mesékkel foglalkoznia, mint a Beauty and the Beast...

Gyalázni lehet, tiltakozni ellene nem? – teszi fel a kérdést egy blogger. A válasz magától értetődőnek tűnik, de mégsem az. Hogyan lehet tiltakozni ellene, ha a blogger történetesen az antiszemitizmus elleni küzdelem élharcosa és személyes, gyarló ambíciói keverednek a küldetéstudatával? A tiltakozó ez esetben kiteszi magát az antiszemitizmus vádjának. Ezért aztán nem akad senki, aki megszólaljon, hogy álljon meg a menet! Kedves Barátom, ezt így nem szabad, ez így nem helyes és árt az ügynek is!

Válasszuk szét a dolgokat! Semmi köze az antiszemitizmushoz, ha egy blogger személyiségjegyeit bíráljuk. Ez nem személyeskedés, hanem kényszerű napirendi témája a fórumnak, mert nem lehet megkerülni. Kénytelenek vagyunk megtenni, mert a kérdéses blogger lassacskán az egész közösség mindennapjait keseríti meg a „GONOSZ” elleni harcával és azzal, hogy naponta újabb személyeket bélyegez meg „gonoszként” és szítja a gyűlölködést. Ehhez újabban már logikai összefüggéseket sem keres, elég, ha egy kipécézett blogger megjelentet egy teljesen semleges témájú blogot jelen esetben a földművelésről és már meg is születik a „kontextusba való helyezés a gonosszal”:

“Az imént … felbukkant egy írás …, melyet … nem szabad szó nélkül hagyni. Maga a munka még mívesnek is tartható. Azonban kontextusa szörnyű. Ugyanis olyan valaki helyezte föl, aki nemrég a náci háborús főbűnösök …”

Tovább nem is folytatom az idézetet, mert teljesen fölösleges. A “bűn” az, hogy a kipécézett blogger egyáltalán létezni mer a NolBlogon és föl merészel helyezni egy egyébként “mívesnek is tartható” írást, amelyben szó sincs a holokausztról. A “kontextust” egy bizonyos blogger képzelgései teremtik meg a holokauszt tagadásról és bagatellizálásról. Meg persze arról, hogy Ő a jogosult megbélyegezni a “gonoszt”. A legenyhébb “ítélet” a részéről az, hogy a kipécézett személy felsorakozott a holokauszt tagadók vagy bagatellizálók mellé. Ami köznyelvi értelmezés szerint közvetett nácizás, de a rágalmazás vádja alól mégis ki lehet bújni, mert nyíltan nem lett kimondva.

Napjaink egyik jellemző közéleti problémájáról van szó, a gyűlölködésről és a gyűlöletkeltésről, a két (vagy több) részre szakadt Magyarországról. Ebben sajnos nagy szerepet kapnak a közéleti szereplők ehhez hasonló személyiségvonásai. Nehogy azt higgyük, hogy olyan egyedi dolog ez! A jobb- és a baloldalon egyaránt elterjedt dologról van szó. Ahogy csökken a tolerancia a másik iránt, úgy fokozódik a másik lenézése és kirekesztése. Már a „demokratikus ellenzék” is kezdi magát felsőbbrendű (a faj szó helyett mondjuk inkább úgy, hogy) „gondolkodónak” tekinteni. De nem szeretnék a beírásom tárgyától eltérni, ezért itt most nem hozok fel példákat erre.

A hivatkozott blogok szerzője egy autoriter személyiség, aki nem tűri az ellentmondást. Akinek a nézetei meglehetősen merevek és dogmatikusak. És aki ráadásul kommunikációra képtelen a blogger közösséggel. Egy összeférhetetlen személyiség. Én is megkaptam már tőle, hogy nem vagyok marxista, mert azt merészeltem mondani, hogy Marx bizonyos nézetei felülvizsgálatra szorulnak. Eltanácsolt még az írástól is, hogy előbb talán olvassak többet. Érvek hiányában használt ismerős szólamok, nem? Nos, rólam ez lepergett, a véleményétől függetlenül én megfelelhetek a saját marxizmusomnak.

Hogy mitől kommunikációra képtelen és összeférhetetlen személyiség? Hogy miből alakult ez ki, azt én nem tudhatom. Új vagyok a NolBlogon, én már csak a végeredményt látom. Valószínűleg attól, amitől én sem vagyok marxista neki. És valószínűleg attól, amitől a blogja sem interaktív. Vagy annyi náci volna a NolBlogon, hogy mindenkit ki kell zárni?

A félreértések elkerülése végett én nem vagyok sem antiszemita, sem náci. Osztom a blogger véleményét, hogy léteznek neonáci mozgalmak Magyarországon, létezik holokauszt tagadás és bagatellizálás is. Vele együtt bűnnek tartom mindezt. De az a véleményem, hogy képesnek kell lenni megmagyarázni a blogger közösségnek, hogy mi az a holokauszt tagadás és holokauszt bagatellizálás. Az nem párbeszéd, hogy az önjelölt blogger, aki küldetéstudatot érez a „GONOSZ” néven nevezésére és a vele való bajvívásra, beront egy blogban folyó párbeszédbe és elkezd átkozódni. Mint ahogy történt ez a napokban, ahol a hivatkozott blogger LEGELSŐ megszólalása ez volt:

8. navigator
2012. 03. 06. 20:28

„Nem Kertész Ákos a rasszista, Ő a holokauszt egyik áldozata. Undorító a magyar antiszemitizmus áldozatát eugenetikai nézetekkel vádolni! Joga volt elkeseredését kifejezni, úgy ahogyan tette.
Ön pedig, aki uszít a meggyötört, idegenbe üldözött öregember ellen, miközben sajnálatot hazudik, ezt érdemli:

Biblikusan

Száradjon le a kezed, hollók vájják ki szemedet, hasad-ágyékod forduljon ki magából, beleid kússzanak föl szádba, tekeredjenek ínyedre-fogaidra, agyvelőd csorogjon arcodra. Gyerekeid-unokáid tagadjanak meg, szégyenkezve forduljanak el tőled. Tőled, aki képes vagy vigyorogni a kétezer évet átfogó pogromokon, majd a hatmillió mártírt követelő holokauszton, nem is beszélve a szintén örökkön-örökké lesajnált-kinevetett-üldözött cigányságon való gúnyolódásodról.

Döbbenjen rá édesanyád, mekkora hiba volt engednie, hogy megfoganj benne.

Lassan halj meg, sokat szenvedj, heverj éveken át a féltestére béna tiszta tudatú tehetetlenségével, miközben csontig rágja fekély mindkét lábad. Végül tüdőrák kínozzon.

Utána meg a föld vessen ki magából, s utad legvégső állomása a Seol legyen.

Teljesedjék be átkom! Megérdemled!”

De térjünk vissza az eredeti kérdéshez, amely a jelen írásomat kiváltotta! „Gyalázni lehet, tiltakozni ellene nem?”

Úgy gondolom, ugyanúgy jogos a kérdés: ÁTKOZÓDNI LEHET, TILTAKOZNI ELLENE NEM?

Különben ki gyalázkodott? Ki uszított egy meggyötört, idegenbe üldözött öregember ellen, hogy megérdemli ezt az átkot? Szerintem ez az állítás egy bíróság előtt nem állja meg a helyét, így az egész „biblikus” gyalázkodás nélkülözi az „erkölcsi” alapot. Jogi alapja az végképp nem is lehet. Ami itt le van írva, az ténylegesen egy gyűlöletbeszéd.

„Úgy gondolom, hogy gyalázás ellen nemcsak szabad, de kell határozottan felemelni szavunk.”

Ha történt gyalázás, akkor igen. De ilyesmi itt nem történt.

Az átkozódás viszont nem vonható kétségbe. Nem csak szabad, de kell is határozottan felemelni szavunkat!

„Ezt tettem én, tiltakoztam - bibliai eredetű eszközzel. A formális átokkal. Ami nem céloz meg senki meghatározott személyt. A mértéktelenül embertelen közösségi megnyilvánulás és egyéni viselkedés határozott elutasítása.”

Azt csak képzeli a blogger, hogy ő a „GONOSZ” ellen küzd, valójában a saját fantomjával viaskodik. Mi az eszközben a bibliai eredet? A küldetéstudat? A fanatizmus? Vagy a saját fantom? Küldetéstudata volt Anders Behring Breivik pszichopata tömeggyilkosnak is, aki robbantással és lövöldözve összesen 77 embert ölt meg tavaly nyáron Norvégiában. A bibliai tartalmat az ő küldetéstudatába is bele lehet magyarázni.

Mitől „formális” egy átok? Talán a másik embernek okozott fájdalom is csak „formális”? Ilyen értelemben az „anyázás” is „formális”, hisz általában senki nem szó szerint érti. És mi az, hogy nem céloz meg senki meghatározott személyt? Csak azt, akinek a szemébe mondják. Hisz még csak annyit sem tett hozzá a szerző, hogy „Bocs! Ezt nem Önnek mondom, hanem csak úgy ÁLTALÁBAN”. Ez az átok szólt elsősorban  a „GONOSZT” megtestesítő blog szerzőjének és rajta kívül mindenki másnak, aki a „GONOSZ” pártján ált. Legyen átkozott mindenki, akinek más a véleménye! Hétköznapi szavakra lefordítva és a naturális szavakat lehagyva ez a „biblikus átok” értelme. Korszerű vitastílus és példa a kommunikáció képtelenségre. Úgy hangzik, mint a kiátkozás a templomi szószékről! Ami ellen persze nincs fellebbezési lehetőség sem, hisz nem jogi kategória. A plébános hozza meg egyszemélyben az "ítéletet" tárgyalás nélkül. Panaszt emelni lehet menni a kocsmába...

A blogger úgy értelmezi, hogy A megosztás ára című blog vitájában közzétett tiltakozását (biblikus átkozódását) a közösség félreértelmezi. Így szól a magyarázkodás. Az meg sem fordul a fejében, hogy esetleg ő maga eleve félreértelmezte az általa kifogásolt blogbejegyzést. Hogy is fordulna meg ilyesmi a fejében, hiszen ő a „GONOSZ” elleni harcra kiválasztott, ennél fogva tévedhetetlen?

Még hogy a „biblikus” és „formális átok” személytelen... Elég megnézni a Google keresőben, hány helyen használta a blogger ezt az átkot. Úgy tűnik, az első megjelenése Mártírvédő1 blogjában volt 2011. május 1-én AKINEK INGE, VEGYE MAGÁRA! - elég a magyarságot ismét romlásba taszítani akaró neonácikból, újnyilasokból... címmel a Népszavában.

Ofelia: Mártírvédő1 blogja (hím- és nőneműeknek egyaránt szól, ezért Ofélia a főbloggazda)

AKINEK INGE, VEGYE MAGÁRA! - elég a magyarságot ismét romlásba taszítani akaró neonácikból, újnyilasokból...

2011. május 01., 23:56

magyar weimarosodás

A szélsőjobboldali veszély miatti mély elkeseredésben és erős felindulásban a próféták stílusával elkövetett kifakadás, amelyet a szerző - fölhelyezés előtt közvetlenül - elküldött a barikad.hu, a kitartas.hu és a kuruc.info címekre (a szerző: Mártírvédő1 = Fekete György nyug. méntálpedagógus történelemtanár, Budapest)

[Nem csak nyugalmazott méntálpedagógus, történelemtanár, de most már próféta is! (Szerk.)]

Két komment egyetértő, pozitív tartalommal, mivel nem szól az átok senkinek személy szerint, nem sértett vele senkit. (Érdeklődés alig több, mint nulla.)

A NolBlogon először mártírvédő blogger nevén jelent meg Öntsünk tiszta vizet a pohárba címmel. Öt hozzászólás. Mivel konkrétan (személy szerint) senkit nem átkoz, ezért nem is sértő. (Lagymatag érdeklődés.)

Aztán megjelent a NolBlogon Hannibál tanár úr – ma címmel Kertész Ákossal kontextusban. Tizenkét komment, három kimoderálva. Mivel az átok itt sem személy szerint valakinek szólt, vélhetően nem is sértett senkit. (Szerény érdeklődés.)

Ahol közvetlenül az incidens előtt találkoztam az átokkal, az Egy métert sem a náciknak című  post 5. kommentje volt. Mivel itt egy baloldali bloggert támogatott a hozzászólásával és olyan szövegösszefüggésben jelent meg, hogy a szerzője az átokkal igazolja, hogy ő bizony felemelte a szavát a szélsőjobb előretöréssel szemben, nem is váltott ki ellenérzést. A 39 komment között azonban érkezett kifogásoló vélemény általában az átkozódásra, bár az személy szerint nem lett címezve senkinek sem (12., 15. kommentek). (Közepes érdeklődés, de a hozzászólások jó része tőlem volt.)

A szerző tehát nagyon jól tudja, hogy mikor személytelen egy átok. Akkor, ha azt konkrétan nem címezi senkinek. De A megosztás ára című blogban egyértelműen a blog szerzőjét és a konkrét véleményt célozta meg vele. Ez már nem tekinthető személytelen átkozódásnak. A blog szerzője szerencsére nem szívta mellre, de nagyon sok olvasó felháborodott és kifogást emelt. Nem állja meg a helyét az állítás, hogy az adott környezetben a „biblikus átkozódás” formális és személytelen volna. (Itt már komoly érdeklődés volt eleve a vitaindító iránt, 221 komment, zömmel az átkozódásról kialakult vitában.)

A felsoroltakon kívül a biblikus átkozódás megjelent még a mentalpedagogus blogban és a mebal.hu weboldalon is. Nem tudom, hogy a felsorolás teljes-e.

Azt hiszem kellően indokoltam, hogy a dolognak semmi köze az antiszemitizmushoz. A „GONOSZ” üldözésére hivatott blogger személyiségjegyeihez van köze. Az antiszemitizmus itt mindössze annyi, hogy a blogger a saját autoriter személyiségének a kudarcait háríthatja az antiszemitizmusra. Azzal takarózik. Itt mindenki náci, aki őt nem érti meg. Erről szól a „biblikus átok”.

Önmagában a mártírvédő mártírság is az önsorsrontó személyiség belülről fakadó késztetése. A tudatos és esztelen provokálása az antiszemitizmusnak a személyiség egy védekező reakciója. A célja, hogy lehessen találni olyan külső okot, amellyel a kudarcokat magyarázni lehet. A cél a sajnálat, a részvét kiváltása. Az esztelen átkozódás így nyer értelmet.

Érezhető, hogy a blogger régóta készül erre. Különösen, amióta Kertész Ákos a nyílt levelével nagy vihart kavart. Amikor pedig Kertész Ákos emigrációba kényszerült, mintha megirigyelte volna a szerencsétlen nyolcvan éves sorsüldözött és száműzött ember „babérjait”. Hiszen világos a recept, mivel lehet a közhangulatot hatásosan provokálni. Olyasmivel, mint a „genetikusan alattvaló”, a „dagonyázás”, a „röfögés” és a „moslékzabálás”.

Csakhogy van egy nagy különbség Kertész Ákos és a mi biblikus átkozódó bloggerünk között. Kertész Ákos a szolgalelkűség ellen emeli fel a szavát elsősorban a baloldal ellen és ehhez keresett olyan kifejezésmódot, amely hatásos. Vitatható, hogy helyes volt-e, szabad volt-e ilyen leveleket írnia, de a célja értelmes és pozitív. Felrázni a közéletet. A mi „GONOSZ” ellen harcoló bloggerünk viszont az antiszemitizmust provokálja és nem a Normafához megy az átkait szórni, hanem a NolBlogon folytatja azt nap mint nap. A nácik pedig nem látogatják a NolBlogot. A NolBlog törzsközönsége zömmel a demokratikus ellenzékiségű értelmiség, akik között elenyésző számban van náci. Ezzel a közösséggel lehet értelmesen beszélgetni, lehet érvelni és megpróbálni meggyőzni valamiről, de a szemébe vágni, hogy ő a „GONOSZ”, ez abszolút elhibázott dolog. Legfőképpen azért, mert nem náci. Nem náci akkor sem, ha esetleg helytelen értelmezésből a holokauszt relativizálásának hibájába esik. Az ilyen ember meggyőzhető, megmenthető a közös ügynek, de a lebunkózás pedagógiailag nem helyes módszer. Kiátkozással csak ellenségeket lehet szerezni. Kvázi erősíteni az antiszemiták táborát. Logikus magatartás, ugye?

Hát abból a szempontból logikus, hogy látszik, mint jutottunk el az interaktivitás megszüntetéséhez és a teljes kommunikáció képtelenséghez.

Megmondom őszintén, hogy ateista lévén engem hidegen hagy bármiféle prófécia. Ilyen értelemben hidegen hagy a biblikus átkozódás is. Engem a dolog emberi oldala rettent el és a mögötte meghúzódó dolog, a „GONOSZ” néven nevezésében megnyilvánuló „elhivatottság”, a szószékről való kiprédikálás. Tágabb értelemben ugyanide sorolható a másik ember beskatulyázásának szándéka olyan fogalmakba, hogy kommunista, náci, nemzetidegen népáruló, mélymagyar, cigánybűnöző. Egy új fogalom is van, amiről nem tudom mit jelent: a Magyar ember. Én úgy tanultam, hogy magyar.

Mi a megoldás? Ebben a Szerkik nekünk nem fognak segíteni. Magunknak kell megoldani, ha van rá  kölcsönös szándék és készség. Ha nincs, akkor akár be is fejezhetjük a blogolást itt a NolBlogon és kereshetünk más törzshelyet.

Lehet interaktivitás nélkül is blogolni. De akkor azt tartanám helyesnek, ha mindenfajta lábjegyzet és melléklet nélkül, a „GONOSZ” megnevezésének mellőzésével történne a dolog. Sajnos akkor is van bőven miről írni. Általában lehet írni a gonoszról úgy, hogy akaratlanul se sértsek meg senkit, aki nem illet. Ez nagy körültekintést igényel.

Be kellene fejezni azt a fajta blogolást, ami lövészárkok ásását eredményezi! Ennek módját mindnyájunknak saját magunknak kell megtalálni! Megkezdhetjük önnön individuális rendszerváltásunkat.

Első lépésben én mindenkinek javasolnám ezeket az úgynevezett kiplakátolós blogbejegyzéseket visszamenőlegesen is törölni, magamat is beleértve. Mindenki részéről ez volna a pozitív szándék jelzése a változásra. Aztán javasolnám az átkozódós és pocskondiázó kommentek törlésének ügyében is megkeresni egymást. Valahogy így lehetne elindulni egy jobb úton egy szebb jövő felé. És persze javasolnám (újra) megtanulni elnézést kérni a másiktól, akit esetleg okkal vagy ok nélkül megbántottunk. Nem olyan nehéz, higgyétek el!

Jómagam is elnézést kérek mindenkitől, elsősorban Navigátortól ezért a mostani postomért! Remélem, hogy látja az írásomban a jobbító szándékot! És remélem, hogy nem lőttem túl a célon! Ha mégis, akkor belátom a hibámat és távozom a NolBlogról, hisz amúgy is én leszek a következő gonosznak kikiáltott személy.

Utóirat:

Szolidaritásom nem vonatkozik Maxval Bircaman Szalonképtelen blogbejegyzésére. Az nem egyéb, mint közönséges élvezkedés a blogger közösség belső vitáin, ráadásul túllépi a jóérzés és a korrektség határát. Továbbá más hozzászóló kommentjeinek tartalmát átszerkesztette.

Így, kisbetűvel írva: "írországban élővel nem vitatkozom..." Igaz, hogy a blogger, aki leírta, a Magyarország nevet is kisbetűvel írja, röstelli lenyomni a Shift billentyűt.

A teljes mondat pedig így hangzott el hokis bloggerünk írásában: "írországban élővel nem vitatkozom, pláne nem aki onnan hirdeti a kommunista irányzatot." Majd hozzátette: "és jobban tennéd, ha elkerülnéd ezt a blogot .... véglegesen."

És hogy véletlenül se fordulhasson elő, hogy hozzászólok a blogjához, azonnal ki is tiltott. Hogy ne tudjam elmondani neki, Magyarországon nincs munka, s ha van is, csak megalázó éhbérért van és ez bizony kizsákmányolás.

A blogger ugyanis föltette a blog vitájában azt a kérdést, hogy: "milyen gyakorlati példát lehet felmutatni ma magyarországon egy kizsákmányolásra?" (Íme, Magyarország kisbetűvel. De most látom, hogy Bibó nevét nagybetűvel írja, tehát működik a Shift billentyűje, akkor nyilván csak azt nem tudja, hogy a földrajzi neveket nagybetűvel írjuk.) Majd a 13. hozzászólásában hozzá is teszi a következőket: "de még mindig nem tudom, hogy ma magyarországon és az európai országokban mit lehet kizsákmányolásnak nevezni". Ezt olvasva kapcsolódtam be a blogban folytatott párbeszédbe.

Akkor még nem tudtam, hogy Írországban élvén ehhez nincsen jogom. Nem baj, akkor folytatom külön blogban. De előtte megjegyzem, hogy nem hirdetek semmiféle kommunista propagandát (mely egyébként sem volna törvénytelen tevékenység sem Magyarországon, sem Írországban), csupán egy konkrét alulművelt liberális demokrata blogger felvilágosítására érzek késztetést, aki nem tudja, hogy mi is az a kizsákmányolás.

Íme a rövid párbeszédünk a blogban, mielőtt ki lettem tiltva. A blog címe tehát: Vitassuk meg (felkiáltó jel nincs, holott felszólító módról van szó). A kommentek sorszámai és időpontjai az ott elhangzás szerint kerülnek feltüntetésre. Az idézőjeleket kényelmességből lehagyom.

80. Borotai Sándor
2012. 03. 03. 22:04

RE: 5. Hmmmm, 2012. 03. 03. 13:27

"...milyen gyakorlati példát lehet felmutatni ma Magyarországon egy kizsákmányolásra?"
Teljesen általánosságban olvashatsz erről nálam:
another-brick-in-the-wall.nolblog.hu/archives/2011/12/16/4_Termelekenyseg_es_kizsakmanyolas/

Aztán, hogy hozzak fel nagyon durva példákat:
- fekete foglalkoztatás
- minimálbéren való foglalkoztatás
- minimálbér ALATT való foglalkoztatás
- általában az állam eladósítása, támogatás a vállalkozóknak, fizettetés a szegényekkel.

De folytathatnám órákig... Nem értem, hogy Te ezt nem látod.

81. Hmmmm
2012. 03. 03. 22:08

Nyírfa
mindenki, aki hozzáfért, el volt és ma is el van foglalva a saját vagyonának gyarapításával.
ebben nem ismernek se hazát, se másik állampolgárt.

a hogyan lehetett volna csak költői kérdés lehet.
erre nem volt semmiféle konszenzus.
még elgondolás se a fentiek miatt, mással voltak elfoglalva.
(közben a 100 leggazdagabb magyarnak nincs összesen annyi vagyona, mint a román 10 leggazdagabbnak együttvéve)

82. Borotai Sándor
2012. 03. 03. 22:10

RE: 5. Hmmmm, 2012. 03. 03. 13:27

"...milyen gyakorlati példát lehet felmutatni ma Magyarországon egy kizsákmányolásra?"
Teljesen konkrétan például kizsákmányolás hitelből vállalkozni és a hitelt a munkából kifizetni. Mert a kérdés jogos: MIÉRT A TŐKETULAJDONOSÉ A PROFIT, HA NEM IS Ő FINANSZÍROZTA A TERMELÉS TŐKESZÜKSÉGLETÉT? UGYANIS EZ ESETBEN A PROFIT NYILVÁNVALÓAN NEM A TŐKÉBŐL SZÁRMAZIK.

Nem tudom, érted-e, tudod-e követni a logikámat?

83. Hmmmm
2012. 03. 03. 22:10

Borotai

írországban élővel nem vitatkozom, pláne nem aki onnan hirdeti a kommunista irányzatot.

84. Hmmmm
2012. 03. 03. 22:11

Borotai
és jobban tennéd, ha elkerülnéd ezt a blogot .... véglegesen.

85. Borotai Sándor
2012. 03. 03. 22:15

RE: RE: 5. Hmmmm, 2012. 03. 03. 13:27

"...milyen gyakorlati példát lehet felmutatni ma Magyarországon egy kizsákmányolásra?"
Ismered a mondást? "Mindenről el tudok számolni, csak az első millióról ne kérdezzetek?"
Ez mindössze annyit jelent, hogy a kamatos kamat szedése jogos, csak a tőke származik ferde úton-módon.

A rabló privatizáció meg egyszerűen azt jelenti, hogy a mai milliárdosaink nem ám a saját megtakarított pénzecskéjükből fizettek a társadalmi tulajdonért, hanem a kapcsolati tőkéjük révén hitelből. Mármint hogy azt az igencsak alulértékelt árat se a saját pénzükből fizették ki.

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Itt lettem kitiltva. Ez a bejegyzésem már nem ment el, de azért ide leírom.

RE: 5. Hmmmm, 2012. 03. 03. 13:27

"...milyen gyakorlati példát lehet felmutatni ma Magyarországon egy kizsákmányolásra?"

Ja igen, majd elfelejtettem.

A profit annál nagyobb, minél nagyobb a munkanélküliség. Ezért a kapitalizmusban minden vállalkozó érdekelt a munkanélküliség fenntartásában. Merthogy a munkabér állítólag munkaerőpiaci alku kérdése. Nos, minél nagyobb a munkanélküliség, annál kevésbé lehet alkudni a béren.

KÖVETKEZÉSKÉPPEN A MUNKANÉLKÜLISÉG LÉTE ÖNMAGÁBAN KIZSÁKMÁNYOLÁS!

Csodálom, hogy kiváló képességű sportolók ilyen egyszerű dolgokat nem értenek.

A további válaszaimat ahhoz a bloghoz, amelyből ki lettem tiltva, kommentként fogom megtenni a saját blogomban, feltüntetve az eredeti sorszámokat és az időpontot.

Természetesen többet "be nem teszem a lábamat" a blogger blogjába, de ha már arra vetemedett, hogy a kizsákmányolás témakörébe, amely nekem szívügyem, beleütötte az orrát, akkor nekem kötelességem hozzászólni a butaságaihoz, amiket összehordott.

Sietségemben nem vettem a fáradtságot, hogy magát a vitaindtó  írását kielemezzem, azt majd pótlólag megteszem és azzal a saját írásomat kiegészítem.

avagy

Liberális porhintés a szabadság és a szociális remény ügyéről

Idézetek a szegénységről Gyurcsány Ferenc évértékelő beszédéből

Ez a fogalompár a szabadságról és a szociális reményről Gyurcsány Ferenc évértékelő beszédében szerepelt. Szerencsésebbnek tartottam volna szabadságról és szociális biztonságról beszélni. A szociális remény ugyanis sokak számára a teljes reménytelenséget jelenti és ez nagyon súlyos dolog.

Gyurcsány Ferenc évértékelő beszédéről már írtam egyszer, de akkor még csak videóról ismertem magát a beszédet, s mivel siettem az írásommal, lusta voltam arról pontos jegyzeteket készíteni. Így írásom nem is sikerülhetett úgy, ahogyan azt szerettem volna és ahogyan a dolog súlya azt megkívánta volna. Ezért aztán amikor írásban is megjelent a Demokratikus Koalíció honlapján Gyurcsány Ferenc évértékelő beszéde, újra nekiláttam. Most már nem kerget a tatár és inkább arra koncentrálok, ami az első írásomból kimaradt, azaz Gyurcsány Ferenc önkritikájának hiányos oldalára.

Be kell vallanom, hogy talán illene foglalkoznom a jelenlegi miniszterelnök évértékelőjével is, de megmondom őszintén, egyrészt nem igazán érdekel mit mond Orbán Viktor, másrészt beleolvasva nem találtam benne olyan gondolatot, ami megragadta volna a fantáziámat. Ezért az olvasónak be kell érnie azzal, hogy írásom kissé egyoldalú, mert engem a baloldal az, ami igazán foglalkoztat. Ami most van, csak elmúlik egyszer, a kérdés inkább az, hogy mikor és hogyan? Hát nem túl biztatóak a kilátások, ha Gyurcsány Ferenc önkritikájára gondolok.

Nos, a baloldal alig várta már, hogy 2010-ben megszabadulhasson a kormányzati felelősségtől és a jobboldal végre legyőzze a választásokon. Ez a várakozás be is jött és sikerült úgy túlteljesíteni, hogy 2/3-os parlamenti többséget hoztunk össze Orbán Viktor számára. Hátha tud vele valamit kezdeni. Gyurcsány Ferencnek évértékelő beszédében ezt nem sikerült kidomborítania. És ennek a 2/3-os többségnek a birtokában aztán Orbán Viktor nekiállhatott a saját rendszerváltását megvalósítani és bebetonozni a hatalmát. Lehet kérem észbe kapni, Orbán Viktor valószínűleg nem hibázhat olyan nagyot, hogy 2014-ben ne válasszák újra. Addig marad hatalmon, ameddig nem röstelli, ez nem az impotens liberális demokratákon fog múlni, ha így haladunk.

A demokráciát ugyanis sikerült úgy lejáratnia a demokratáknak az elmúlt 22 évben, hogy ki az, aki visszakívánná? A szabadság és a szociális remény ügyével...

A demokratikus közép maghatározó ereje, a magyar baloldal legnagyobb párta?

A baloldal – ha volt ilyen egyáltalán Magyarországon - még kormánypárti korában sikeresen felszámolta önmagát és eljátszotta a társadalom bizalmát. Először a szabaddemokraták küldték önmagukat a süllyesztőbe, majd fokozatos népszerűségvesztés után, a választásokat követően a szocialista párt is szétesett. Ezzel teremtődött meg a lehetőség a Demokratikus Koalíció mögött való felsorakozásra? Gyurcsány Ferenc évértékelő beszédében erről így ír:

„Mi 2010 után azért küzdöttünk, hogy Magyarországon legyen egy erős, nagy balközép demokrata párt. Ha úgy tetszik, a színes polgári baloldali gondolat köré akartuk, kívántuk szervezni a velünk rokonságot érző szabadelvűeket is és mérsékelt konzervatívokat is. ...

... nem túl boldogan, és helyenként nem fájdalom nélkül, de úgy döntöttünk, hogy létrehozunk egy új pártot. Ennek a pártnak az ambíciója nagyon világos. Ez a párt a megszervezendő demokratikus közép meghatározó, a magyar baloldal legnagyobb pártja kíván lenni.”

Most persze erőt kell venni magamon, hogy diplomatikusan fogalmazzak. Az ellen semmi kifogásom, hogy Gyurcsány Ferenc demokratákról beszél, ehhez joga van. De vajon mit jelent az a „balközép”? Mi az a „polgári baloldali gondolat”? Szerintem ugyanis baloldal nem létezik, így annak a közepe is vitatható pozíció. De ha már középről esik szó, mindenképpen meg kell kérdezzem, hogy ki, milyen párt és milyen politikai vélemény van attól balra? Mert én úgy érzem, hogy számomra a Demokratikus Koalíció is, az MSZP is jobbra van és feltételezem, hogy nem egyedül vagyok ezen a véleményen. Sőt, tartok tőle, hogy az összes ma létező szociáldemokrata és egyéb párt, de valószínűleg az újonnan alakuló pártok is mind jobboldali pártok abban az értelemben, hogy kőkeményen kapitalizmus igenlő kollaboráns pártok. Bármilyen párt a mai magyar politikai palettán csak és kizárólag a Fideszhez képest van balra! Baloldaliságukról mit sem tudhatunk, olyan eredményesen titkolják.  Hiszen olyan önmaghatározásokat hallhatunk például Istvánffy András részéről, hogy a 4K! szociáldemokrata jellegű PATRIÓTA párt kíván lenni. Mit jelent az, hogy patrióta? Ez az új trendi fogalom az identitás meghatározására? De hisz nekünk a baloldaliság hiányzik, nem annyira a patriotizmus! A patriotizmustól lesz baloldalibb, mint az MSZP, a DK vagy az MSZDP, amelyek szintén szociáldemokratáknak vallják magukat? Vagy azok nem is szociáldemokraták?

Azt én értem, hogy a sok szociáldemokrata jellegű párt sokszínűséget jelent, de a „szociális remény” mint fogalom felmerülése kapcsán hadd kérdezzem meg, ugyan mitől szociáldemokraták egyáltalán? Hiszen Magyarországnak több ciklusban is szocialista kormánya volt, hogyan lehet ma kérdéses a „szociális remény”?

Szóval ilyen apróságokat illene tisztázni, hogy mi minek a közepe és annak is a „balközepe”, mert félő, hogy az egyszerű választópolgár tévedésből szavaz a jobboldalra vagy a szélsőjobboldalra!

Ha már ezt a „balközép” dolgot nem sikerült tisztázni, akkor próbáljunk arra koncentrálni, hogy kiket is akar maga köré gyűjteni a Demokratikus Koalíció! Eredetileg valami baloldali gondolat köré akarta tömöríteni a szabadelvűeket és a mérsékelt konzervatívokat is. Nem tudhatjuk, hogy ezen a baloldali gondolaton és az érte viselt felelősségen, amely a „szociális remény” problémáját kiélezte, hogyan sikerült megosztozni a pártszakadás után, de félő, hogy abból nem sok jutott az MSZP-nek se, meg a Demokratikus Koalíciónak se. Mert ha már felelősséget nem éreznek iránta, hisz nem beszélnek róla, akkor vajon milyen baloldali gondolkodásról lehet szó? El is érkeztünk a lényeghez, amiről Gyurcsány Ferenc évértékelő beszéde kapcsán írni szerettem volna: a szegénységhez.

Magyarként, hazafiként kell tekinteni a legelhagyatottabbakra!

„És igen, azt gondoltuk, hogy a szabadság önmagában nem fog hozni élhető Magyarországot. Be akartuk rendezni szociális figyelemmel és gondoskodással, értettük, hogy a szabadság és a vele együtt járó felelősség, az nem teremt egyenlő lehetőséget mindenki számára, ezért konzervatívok, baloldali liberálisok sokasága és szociáldemokraták egyaránt a magyar alkotmányosság részének tekintették a szociális gondolatot. Ez összekötött bennünket.

Tudtuk, hogy összeköt bennünket az emberi méltóság védelme, hogy egyenlőek kell, hogy legyünk alapvető, legemberibb jogainkban. Hogy nincsen jó és rossz magyar. Hogy nincs magyar, amelyre jobban szükség van, mint a másikra. Tudtuk, hogy magyarként, hazafiként kell tekinteni a legelhagyatottabbra, és ha valakinek szüksége van segítségre és figyelemre, azok éppen azok, akiknek kevesebb jutott. Hogy olyan világot szeretnénk, amelyben a vagyon kötelez, amelyben több felelősség van fent, és több lehetőség van lent. Nemcsak mi, szocialisták, szociáldemokraták gondoltuk ezt, így gondolták a magyar konzervatívok, így gondolták a magyar szabadelvűek is.”

Tehát létrehoztuk a szabadok Magyarországát, amelyben nem egyenlő esélyekkel rendelkezők is élnek, nekik nem szabadság jár, hanem helyette a paternalista állam részéről csak szociális figyelem és gondoskodás. De hogyan lehetett az alkotmányosság része a szociális gondolat? Hiszen magából az Alkotmányból is kivették a munkához való jogot! Nem maradt abban semmi szociális gondolat. Egy „láthatatlan kéz” feladatává vált a munkahelyteremtés. Csak úgy „tekintették”, mintha volna szociális figyelem és gondoskodás.

Az idézetben ezt követően – nyíltan kimondom - már csak üres frázisok következnek az emberi méltóság védelméről (mert a koldusnak, a hajléktalannak is van méltósága), az egyenlőségről az alapvető, legemberibb jogainkban (szemet hunytunk a megélhetési bűnözés és a fekete munkavállalás felett?), de ezek a frázisok inkább szólnak a nemzeti oldalnak, mint azoknak, akik szociális figyelemre és gondoskodásra szorulnának. Inkább dominál benne a magyarság kihangsúlyozása (nehogy a patriotizmusban maradjunk le a jobboldal mögött, ezzel ne vehessenek el szavazatokat) mint a szociális lényeg. De őszintén szólva szerepel benne olyan mondat is, amit értelmezni sem tudok. Nem derül ki számomra, hogy ki az, akinek „magyarként, hazafiként kell tekinteni  a legelhagyatottabbakra”? A társadalomnak kell magyarnak és hazafinak lennie, amikor a legelhagyatottabbakra néz vagy a társadalomnak úgy kell a legelhagyatottabbakra néznie, hogy azok magyarok és hazafiak? Szóval ez az egész idézet egy üres duma! Mit tett a liberális demokrácia és különösen a szocialista párt, amelynek tagja volt maga Gyurcsány Ferenc is a szegénység ellen?

De az a Magyarország, ami Orbán Viktor vezetésével felépült, Gyurcsány Ferenc szavai szerint „a szegénységre nem átokként, nem leküzdendő, közös feladatként, hanem bűnként, bűntettként és szégyenként tekint. Ez a Magyarország, az ellen Magyarország nem felemelni, hanem büntetni és megvetni kívánja a szegényt. Nem beemelni kívánja a politikai közösségbe, nem kinyitni kívánja neki a lehetőséget, hanem épp ellenkezőleg, azt üzeni neki, hogy nincs rád szükség.” Gyurcsány Ferencnek ezek a szavai történetesen igazak, de csak azért, mert az ellenfélnek szólnak. A szegénység, a mélyszegénység és a nyomor nem az utolsó másfél év alatt alakult ki. Hiányzik az őszinteség és az önkritika.

Mit tettek maguk a liberális demokraták azért, hogy a szegénység ne alakulhasson ki? S ha már kialakult, mit tettek azért, hogy ne lehessen a szegénységet bűntettként beállítva manipulálni? Nekem úgy rémlik, hogy Gyurcsány Ferenc miniszterelnöksége alatt letagadták a szegénység létét is, hiszen akkor „dübörgött a gazdaság”. Nem csak a jobboldal és a szélsőjobboldal bűne, hogy ma úgy néznek a szegénységre mint bűnözőkre, vagy akár a nyugdíjasokra, a betegekre, a munkanélküliekre, mint eltartásra szoruló ballasztra. Az „oszd meg és uralkodj!” minden hitvány politika eszköze.

A szegénység fájdalmának csökkentése

Idézetek kommentár nélkül:

„Jó néhány évvel ezelőtt pontosan tudtuk még, hogy dolga van az országnak, és dolga van kormányának a szegénység fájdalmának csökkentésében, a szegénységből kivezető utak megtalálásában.”

„...soha ilyen fájdalmas nem volt Magyarországon a szegénység szorítása, mint ezekben az években.”

„...nagyon sokáig lesz még szegénység.”

Azért ekkora műsajnálkozás nem kellene! Pláne nem a konkrétumok helyett. A konkrétumokon majd idővel gondolkodnak. Most láthatóan nem ez a fontos.

A szabadság és a szociális remény ügye

„Azt tekintjük feladatunknak, hogy összekössük a szabadság és a szociális remény ügyét. Azt értettük meg az elmúlt húsz évből, hogy a szabadság és a demokrácia ügye, az sérülékeny és könnyen elvész, ha mindez nem találkozik a magyarok millióinak szociális biztonságérzetével, gyarapodásának lehetőségével, hogyha Magyarországot nem egy élhető helynek látja nemcsak a felső tízezer, hanem a falu sáros utcáin, a falvak sáros utcájának végén lakó, magára hagyatott sokaság is.

Olyan pártot szeretnénk, amely érti, hogy a demokráciának éltető eleme a szociális egymásra figyelés, a szociális biztonság. Hogy a nemzet, az nem egyszerűen a kulturális, nyelvi, történelmi közös örökség, hanem a nemzet, az szociális közösség is. A szociális közösség azt jelenti a mi fogalmaink szerint, hogy azt kell folyamatosan keresni, és minél többje van valakinek, neki annál nagyobb erőfeszítéssel és annál több felelősséggel, hogy hogyan lehet nemcsak egyenlő jogú, de egyenlő lehetőségekkel, életlehetőségekkel is rendelkező polgára a hazának.”

Miért csak húsz év UTÁN voltak képesek megérteni, hogy azt KELLETT VOLNA a feladatuknak tekinteniük, hogy összekössék a szabadság és a „szociális remény” ügyét? Hogy a szabadság és a demokrácia ügye sérülékeny és könnyen elvész, ha mindez nem találkozik a magyarok millióinak szociális biztonságérzetével, gyarapodásának lehetőségével? És húsz év után még mindig csak szeretnének olyan pártot, amely érti, hogy a demokráciának éltető eleme a szociális egymásra figyelés, a szociális biztonság? Amely érti, hogy a nemzet az szociális közösség is?

Hogyan lehet megbízni egy olyan pártban, amely csak akkor érti ezt meg, amikor kicsúszik a kezéből a hatalom? Csak akkor kezd el gondolkozni azon, hogy mi a dolga annak, akinek többje van? Hogy neki nagyobb a felelőssége?

„Ebben az értelemben szerintem Magyarországon csak baloldali politikát lehet folytatni. Azt a politikát, amelyet ma ez a kormány folytat, a szociális középosztály önzéspolitikáját, egy letűnt idő konzervatív politikáját, ezt nem lehet folytatni. Ha ezt a politikát folytatja Orbán Viktor, akkor egyébként, ha akarja, ha nem, tönkre fogja tenni a magyar demokratikus berendezkedés teljes egészét. Persze, vannak, akik azt gondolják: lehet, hogy tudatosan teszi. Tudniillik, egy idő után a magára hagyódott sokaság demokrácia helyett bármi áron rendet, bármi áron autoritást fog követelni.”

Vajon Gyurcsány Ferenc szerint miféle baloldali politikát lehet folytatni ebben a helyzetben? Amolyan polgári baloldalit, amit eddig is folytatott? Ami a csődhöz vezetett? Vagy ez a mostani, ez egy újfajta baloldaliság? S ha igen, miben különbözik a régitől? Erről nem hallottunk semmit. S mivel Gyurcsány Ferenc hazudni szokott éjjel-nappal, ezt az újfajta baloldaliságot nem kellett volna jobban kifejtenie, hogy ne évek múlva jöjjünk rá, megint bepalizott bennünket?

Nem hinném, hogy az Orbán-kormányt megelőző 20 évben a kormányok ne a szociális középosztály önzéspolitikáját folytatták volna. Vagy éppen a felső tízezer önzéspolitikáját vagy a külföldi tőke önzéspolitikáját. Ami Orbán Viktorra (vagy Vona Gáborra) vonatkozik, az igaz. De a liberális demokráciát azt maguk a liberális demokraták járatták le. Orbánnak ellenzékben ugyanis az volt a dolga, hogy lejárassa őket. Nem tudta volna megtenni, ha maguk a liberális demokraták nem adtak volna erre okot és lehetőséget. Erre talán nem igazak Gyurcsány szavai? „Tudniillik, egy idő után a magára hagyódott sokaság demokrácia helyett bármi áron rendet, bármi áron autoritást fog követelni.” Mert a mai helyzetben mintha egy Cromwellre, egy vasbordájúra lenne szükség, aki meghonosítja hazánkban a puritán polgári tisztesség fogalmát. Mintha szét kellene kergetni ezt az egész álságos parlamentet.

De persze nem kívánom ezt, csak az indulat mondatja velem.

Nos Gyurcsány Ferencnek húsz év nem volt elég hozzá, még két év meditáció is kellett ellenzékben, hogy megfogalmazódjon benne a felismerés! Valaminek a küszöbén vagyunk, valamit muszáj megakadályozni!

„Mi ezzel szemben azt mondjuk, hogy demokrácia, szabadság és szociális ügyek kéz a kézben kell, hogy járjanak, és muszáj megakadályozni a tömegek szélsőséges lecsúszását, amelynek ott vagyunk a küszöbén, mert ez önmagában, Orbán szándékától függetlenül is meg fogja ölni a demokratikus Magyarországot. Ez a Demokratikus Koalíció programjának, létezésének, lényegének a legmélyebb eleme.”

Miért történik ez velünk?

„Viszont helye lenne megérteni mindazt, hogy miért történik ez velünk, hogy a magyar politikai közösség elmúlt húszéves története miért tette meg ezt a hatalmas fordulatot és hogyan lehet újraegyesíteni nem a magyar politikai elitet – erre nincs is szükség, mert politikai alternatívákra van szükség –, de újraegyesíteni Magyarország lakosságát, polgárait egy közös, nagy ügyben, a haza ügyében, a köztársaság ügyében, a nemzet ügyében. Ez az igazi kérdés.”

Valóban helye lenne megérteni! De aki képtelen az önkritikára, attól hogyan várható el a megértés? Miről szólt akkor ez a hosszú beszéd a szabadság és a „szociális remény” ügyéről, a szegénység fájdalmának a csökkentéséről és arról, hogy hogyan kell tekinteni a legelhagyatottabbakra? A tömegek szélsőséges lecsúszása, a szociális katasztrófa az máris itt van, a demokratikus Magyarországot már sikerült Orbánnal közösen megölni!

De a legsúlyosabb dolog, amit fel kell ismerni, hogy már ígérni sincs miből! A dolgozó nép adójából biztosan nincs mit. Hacsak nem a privatizált társadalmi tulajdonból meg a hűbéresek vagyonából. Ma már legfeljebb csak tulajdonjogot lehet ígérni a kisemmizett magyar népnek abból a társadalmi termékből, amit rabszolgamunkájukkal létrehoznak. Ezt is úgy, hogy új társadalmi konszenzussal kell garanciákat adni rá! Mert társadalmi konszenzus a privatizációban a rendszerváltáskor sem volt.

A társadalmi konszenzus legelsősorban is a munkanélküliség teljes felszámolását és a teljes foglalkoztatottság visszaállítását kell jelentse. Nem sajnálkozásra (figyelemre) és paternalista gondoskodásra (megalázó segélyekre) van szüksége a magyar társadalomnak, hanem munkára és emberhez méltó megélhetésre! Mivel ennek fedezetére a munkahelyteremtés hiú ábránd, nem történhet másként, csak a munkaidő csökkentésével.

Összegezve Gyurcsány Ferenc évértékelő beszédét a szabadság és a szegénység vonatkozásában nem tudom másként értelmezni, mint liberális porhintést. Hiszen eddig is mindig azt mondta, a rendszerváltás áldozatokkal jár és azokat nem kerülhetjük el. Az elmúlt 22év alatt eljutottunk odáig, hogy széles rétegek a reményüket vesztették el, hogy valaha is emberhez méltó életet élhetnek. Határozott választ várunk azokra kérdésekre, hogy a Demokratikus Koalíció támogatásáért cserébe hajlandó-e egy új társadalmi konszenzus létrehozását felvállalni és hajlandó-e a munkanélküliség megszüntetését rövidtávú célként kitűzni a munkaidő csökkentése révén?

Erre a két kérdésre adott válasz alapján a társadalom, a választópolgárok egyértelműen meg tudják ítélni, hogy Gyurcsány Ferenc baloldali politikát folytat-e vagy csak mellébeszél. Porhintés nem pótolhatja az egyenes és egyértelmű választ. Ezen múlik a DK és az egész demokratikus ellenzék jövője. Mint korábban már írtam, ez a kérdés mentőöv vagy kegyelemdöfés lehet Gyurcsány számára.

Ajánlott cikk:

RE: Gyurcsány kétszer – Mentőöv vagy kegyelemdöfés?

A Gyurcsány Ferenc évértékelőjéről szóló blogbejegyzésre reagálnék, amely bővebben Gyurcsány kétszer cím alatt olvasható.

Bihari Ernő fogalmazásával messzemenően egyet lehet érteni: „Ha ezt a beszédet nem ő mondta volna el, akkor ma arról szólna a közélet, hogy megvan Orbán kihívója.” Csak hát a mai demokratikus ellenzéki politikai palettán nincs olyan alkatú és súlyú politikus, aki egy ilyen összeszedett, messzire néző és látó beszédet képes volna megírni és elmondani. S bár többé-kevésbé realista maga az évértékelő beszéd, mégis hiányzik belőle egy sor dolog, ami miatt azt mondanám, hogy nem reális a helyzetértékelés.

A teljesség igénye nélkül sorolom csak fel... Hiányolom a helyzetelemzésből az önkritikát, utalni rá nem elég. Kevésnek tartom az ébredező nacionalizmust megemlíteni a 90-es évek elejéről szólva, hiszen addigra már kialakult a foglalkoztatási csőd, ami az egész privatizációs folyamat negatív jelenségeit a felszínre hozta, azaz elsősorban vidéken kialakult már egy fiatalokból álló tartósan munkanélküli nem roma réteg, amely alapját adhatta a szélsőjobboldali eszméknek. Hiányolom az egész rendszerváltási koncepció kritikáját, mely nélkülözte a társadalmi konszenzust. Hiányolom az egész rendszerváltást követő 22 év elhibázott gazdaság- és társadalompolitikai koncepciójának kiértékelését, amely lehetőséget teremtett a negatív következmények meglovagolására. És folytathatnám tovább még sokáig.

Nem csak arról van szó tehát, hogy a beszéd előadójának a személye maga is gátja a demokratikus összefogásnak, hanem tartalmi hiányosságok is vannak.

„Mindezeket félretéve, ha egy az egyben meccset játszottak volna évértékelőben, akkor nem nagy túlzás azt mondani, hogy Feri agyonverte Vikit. Mégsem nyerhet.

Azért nem nyerhet, mert olyan falat húzott köré az öszödi beszéd, hogy lebontani azt ő maga sohasem fogja tudni.”

Valóban, Gyurcsány fölényesen veri Orbánt nem csak évértékelőjében, de politikusi minőségében is. Mégsem nyerhet, de ennek messze nem az öszödi beszéd az oka. Az öszödi beszéd nagy hiba volt, pontosabban nem a beszéd, hanem az, hogy amikor nyilvánosságra került, nem mondott le. A beszéd tartalmával egyet lehet érteni, igaz volt minden szava, az következett a politikai helyzetből. Azzal nem lehetett egyetérteni, hogy a szocialista párt ennek ellenére kormányon maradt. A hiba nem Gyurcsányban volt, hanem magában a kormánypártban.

Nincs olyan politikus, aki nem hibázott volna, ez emberi gyarlóság. De nincs olyan hiba, amit ne lehetne helyrehozni. Egy nagy hibát persze nehezebb helyrehozni, de pontosan ezt várná az ember egy nagy kaliberű politikustól. Itt, ezen a ponton Gyurcsány Ferencen múlik, hogy megéri-e az idők szavát és képes-e meglépni azt, amit láthatóan a politikai palettán szereplő többi kisstílű és pitiáner politikus nem lépes sem megérteni, sem meglépni.

Az írásom Gyurcsány Ferencnek vagy a mentőövet jelenti vagy kivéreztetett helyzetében a kegyelemdöfést.

Mi az idők szava s mit kellene megértenie? Gyurcsány Ferenc nagyon világosan látja saját maga is, beszél is erről, hogy Orbán Viktort le lehet győzni, előbb-utóbb ez meg is történik, de attól nem változik semmi. Ez a dolognak csak a kisebbik része. Egy kettéosztott országban nem lehet sem élni, sem érdemi országépítő munkát végezni. A szavaiban benne rejlik az, amit saját magának észre kellene vennie!

Az országnak új társadalmi konszenzusra van szüksége! Olyan konszenzusra, amelyben megtalálhatja az egyetértését a jobb- és baloldali szavazópolgár egyaránt. Csak így képzelhető el, hogy az a baloldali érzületű sokaság, aki a 2010-es választásokon átszavazott a Fideszre és a Jobbikra, az visszatér a baloldalra. Nélkülük pedig a Fidesz választást nem nyerhet és a Jobbik is esélytelen.

Ehhez Gyurcsány Ferencnek két dolgot kell önmagával tisztáznia, s ha ezt megtette és pozitív eredménnyel zárult, akkor a társadalom felé le kell kommunikálnia! Így volna esélye arra, hogy egy széleskörű demokratikus összefogás élére álljon.

Mi ez a két dolog? Egyrészt a népfenség elve, amely magának a polgári demokráciának kell jelentse a legitimációját. Azaz hiába elkötelezett maga Gyurcsány Ferenc a liberalizmus mellett, ha a népfenség nem arra adja a megbízatását, akkor Gyurcsány Ferenc nem mehet a saját feje után! Szó sem lehet arról, hogy választásokon teljesen szabad kezet kapjon egy kormány és arra megy, amerre akar!

Legfőképpen pedig azt kell Gyurcsány Ferencnek önmagával letisztáznia, hogy az országnak új társadalmi konszenzusra van szüksége! A rendszerváltáskor ugyanis nem volt valódi társadalmi konszenzus. Nagyon késő van ezt helyrehozni és nem lesz könnyű, de jobb későn mint soha. Társadalmi konszenzus nélkül nem létezik kilábalás a válságból.

A társadalmi konszenzus annak a megfogalmazása, hogy mit jelent a népfenség elve. A nép nem előlegezi meg ismét a semmire, a blöffre a bizalmat a politikai elitnek, hanem meg kívánja fogalmazni a saját teljesen konkrét elvárásait a politikai és gazdasági elittel szemben. A nép legfőképpen arra vár garanciát, hogy maga a kapitalizmus a társadalom demokratikus többségi akaratából reformálható. Ha erre nézve nincs garancia, akkor nincs társadalmi konszenzus sem. Nem elég tehát azt mondani, hogy a kapitalizmus hatékonyabb és ezért a társadalom érdeke, hogy kapitalizmus legyen. Nem lehet többé a bizonytalan távlati jövőre hivatkozni. A társadalom teljes joggal munkát és kenyeret (tisztes megélhetést) vár el! Ha a kapitalizmus nem tud munkát biztosítani most azonnal, akkor a munkaidő csökkentésével kell felszámolni a munkanélküliséget! Erről írtam az 5. Triviális gondolatok a munkanélküliség felszámolásáról // Gondolatok a szegénységről és a gazdagságról című blogbejegyzésemben. Nem elég szavakban deklarálni a baloldaliságot, ebben a kérdésben tessék bizonyítani! Aki ellene van, az nem baloldali.

Ha ezt Gyurcsány meglépi, akkor nemcsak én, hanem sokan mások is azonnal mögé állunk. Nos, ez lehet Gyurcsány Ferencnek a mentőöve. Talán ő a legértelmesebb politikus a mai palettán, hogy képes legyen megérteni, ez mit jelent. S éppen az öszödi beszéd alapján tartom is annyira őszintének , hogy az adott szavában megbízzak. Lássuk mit nyilatkozik.

Írásom válasz egy blogbejegyzésre, amelyben a szerző – LetterForce - Tamás Gáspár Miklósnak az Élet és Irodalomban megjelent friss cikkére kíván reagálni. Sajnos TGM cikkéhez nem tudok hozzáférni, mert az ÉS csak előfizetők számára teszi olvashatóvá, így kizárólag csak a LetterForce által idézettekre tudok alapozni – természetesen azon kívül, hogy a saját TGM nézeteivel kapcsolatos ismereteimre támaszkodom.

Az írásom célja nem a konfrontáció a szerzővel, mert több cikkét is határozott szimpátiával olvastam korábban. Örülök ennek az írásnak is, no nem azért, hogy egyetértek annak tartalmával, hanem azért, mert írása kapcsán egy fontos problémára szeretném felhívni a figyelmet, amely szerintem a társadalmi párbeszédet megérdemli. Azért válaszolok külön blogbejegyzésben, hogy megfelelő súlyt tudjak adni a nézeteimnek, azaz gondolataim ne vesszenek el a hozzászólások között.

A cikk nem csupán Tamás Gáspár Miklósról szól, hanem általában a rendszerkritikus szemléletről, azaz szólhatna akár rólam is. A véleményemben pedig azt szeretném megfogalmazni, hogy polgárjog illeti meg a kapitalizmussal szemben jelentkező rendszerkritikus szemléletet is. Akár azt a címet is adhatnám írásomnak, hogy „Liberális demokrácia vs. rendszerkritikus baloldal”. Azaz nem a Csurka István temetése körül kialakul vitához szólok hozzá, mert nem érzem magamat illetékesnek ebben a kérdésben, lévén Csurka István politikai munkásságát nem ismerem eléggé, hanem a rendszerkritikus baloldal kirekesztettségének és törvényen kívül helyezettségének kérdésében szeretném a véleményemet elmondani és ezzel kapcsolatban a liberális álláspontot kritizálom.

Anélkül, hogy a szerző által TGM-től idézett mondatokat elemezném, ki szeretném jelenteni, hogy a rendszerváltáskor a magyar társadalom a többpártrendszerű demokráciáról, a plurális társadalomról szavazott. Ugyanakkor nem szavaztunk arról, hogy a kapitalizmussal szemben megfogalmazott rendszerkritikus szemléletnek nincs helye a demokráciában. Éppen a liberalizmus eszméjének egy sarkalatos pontja a saját véleményhez való jog és a véleménynyilvánítás szabadságának joga. Ezt elvitatni magának a liberális eszmének a tagadása volna. Avagy annak kategorikus kijelentése, hogy a liberalizmus a kapitalizmus rendszerkritikus bírálatával szemben kirekesztő magatartást valósít meg.

Csak emlékeztetek rá, hogy a rendszerváltáskor a totalitárius egypártrendszer vér nélkül adta át a hatalmat a polgári demokráciának. Őszinte kíváncsisággal várom a választ arra, hogy fordítva ez elképzelhető-e?! A vitatott blogbejegyzést olvasva úgy tűnik, nem.

Törvény határozza meg, hogy tilos az olyan vélemény nyilvánítása, amely világnézeti vagy vallási alapon kisebbségekkel szemben kirekesztő vagy gyűlöletkeltő. Ilyen alapon tiltott a rasszizmus és az antiszemitizmus, a náci eszmék terjesztése, de nem tilos a kapitalizmus negatív tulajdonságait bírálni. A szerző tulajdonképpen ezt a jogot vitatja el a rendszerkritikus baloldaltól.

A rendszerváltáskor én is a többpártrendszerű demokráciára szavaztam. Ezzel magamra nézve kötelezőnek ismertem el a polgári demokratikus alkotmányt. Az államszocializmus kudarca számomra megmutatta, hogy egy élcsapat, egy kisebbség akaratát nem lehet az egész társadalomra rákényszeríteni, azaz elutasítom a proletárdiktatúra eszméjét. Ennyiben úgy érzem, hogy rendszerkritikus vagyok az államszocializmussal szemben is. De a polgári demokrácia számomra mégis azt jelenti, hogy a termelőeszközök magántulajdonán alapuló tőkés termelési mód demokratikus többségi akaratból a polgári demokrácia keretein belül békés úton reformálható, javítható, jobbítható kell legyen. Ez esetben ugyanis ez lesz a demokratikus többségi akarat.

Egyébként ugyanilyen elvi alapon utasítom el azt is, hogy egy élcsapat a polgári demokráciában kényszerítse rá a saját kisebbségi akaratát a többségi társadalomra, legyen az akár Fidesz, akár „baloldali” kormányzat. Emlékeztetnék arra, hogy az MSZP baloldali választási programokkal nyert választásokat, ennek ellenére neoliberális, egyenesen libertáriánus gazdaságpolitikával taszította egyre nagyobb szakadékba a magyar társadalmat. Ez is a választópolgárok akaratával szemben végrehajtott diktatúra volt, nem csak a 2006-os zavargások elleni föllépés.

Az alkotmányos rend tiszteletben tartása azt jelenti, hogy tilos a polgári demokrácia erőszakos úton való megdöntésére törekedni. De nem tilos a tőkés termelési mód demokratikus többségi akarattal való megreformálása. Nem vitatom el a szerző jogát arra, hogy megfogalmazza véleményét, mely szerint „Az úgynevezett polgári demokrácia maga a jelző nélküli demokrácia, ez a helyzet, kedves olvasó, a többi marxista porhintés.” Ez a szerző hitét tükrözi, amelyre joga van. Való igaz, hogy ma még nem beszélhetünk demokratikus többségi népakaratról a kapitalizmus megreformálása terén, de ennek esélyei rohamosan változnak. Különösen, ha a polgári pártok abszolút tehetetlenségüket és dilettantizmusukat bizonyítják és maga a globális kapitalizmus sem képes önnön rendszerhibáival megküzdeni. Ez a demokratikus többségi népakarat egyébként világszerte formálódik, csak nehogy mi legyünk megint - a hagyományainkhoz híven - az utolsókig kitartó csatlós.

Egyenesen téves az olyan megfogalmazás, hogy „TGM nem akar demokráciát és ez határozottan veszélyes program: szabadságunk, tulajdonunk elleni terv.” Abból, hogy valaki nem akar liberális demokráciát, egyáltalán nem következik, hogy nem akar demokráciát. Pusztán azt kívánja kifejezni, hogy nem a liberális demokrácia a demokrácia legfejlettebb formája, a demokrácia csúcsa. Eltérő lehet a szabadságeszményünk, akadnak, akik nem a pénz szabadságát istenítik, ez ma már egyáltalán nem eretnekség. Az viszont képzelődés, hogy bárki tulajdon elleni terveket készítene. Ez a kijelentés inkább tükrözi a szerző prekoncepcióját, mint bármiféle logikusan levonható következtetést TGM szavaiból.

S mivel itt már prekoncepciókról és belemagyarázásokról van szó, teljes mértékben elutasítom az olyan megfogalmazásokat, mint „vörös filozófusunk harciassága a marxista alapú osztálygyűlöletet éleszti”. Ugyanígy helytelenítem a rasszizmus és a marxizmus elvtelen összemosásának kísérletét, hogy „a rasszizmus és a marxizmus ugyanúgy a gyűlölet ideológiája”. Az pedig végképp túlzás, ahogy a szerző TGM nézeteit jellemzi: „demokrácia-ellenesség is és a marxista osztálygyűlölet”. Úgy gondolom, hogy itt inkább szó van a szerző „osztálygyűlöletéről”, a demokrácia-ellenességről pedig elmondtam már, hogy az csupán eltérő demokrácia-ideált jelent. A szerző valójában tehát a népszuverenitás elvét vitatja el a néptől, amely a liberalizmus szerint magának a polgári demokráciának a legitimációját kellene, hogy jelentse. Azaz igencsak kérdéses, hogy a szerző vagy TGM demokrácia-felfogása a helyes.

A szerző nem vesz tudomást arról, hogy napjainkban a tudományos vitákban is egyre nagyobb teret kap a vélemény, hogy a kapitalista fejlődés fenntarthatatlan és ennek alapvető oka magának a tőkeviszonyoknak a fenntarthatatlanságában rejlik. Ezek a nézetek ma már egyáltalán nem minősülnek szélsőbaloldali véleménynek. Ha tárgyilagosak akarunk lenni, akkor nyilvánvaló, hogy a gátlástalan és önző profitérdek takaródzik a marxista gyűlöletkeltésre való hivatkozással. Ebben a kérdésben világméretű párbeszédre volna szükség és nem a gyűlölet szítására. A marxista nézetek gyűlöletkeltésre alapozott kirekesztése a mai korban egyenesen elfogadhatatlan.

Kissé furcsának találom a szerző szavait, amikor a [görögországi zavargásokkal kapcsolatban a] következőket írja: „Persze TGM nyilván nem magát a zavargást akarja, csak olyasvalamit, aminek a következtében zavargás lesz. A mondatból viszont egyértelmű, hogy TGM vágya a szélsőbal előretörése. Szó sincs itt arról, hogy ő a mérsékelt bal híve lenne. A radikális baloldal óhajtott előretörését a liberális baloldal ellenzékbeli dominanciája okozza a cikk szerint.” Bizony így van. De miért kellene egy rendszerkritikus baloldalinak a mérsékelt baloldalba sorolnia önmagát, amely sokak szerint nem is baloldal? S amely elvtelenül kapitalizmus igenlő, s így reális kritikát megfogalmazni sem képes. Őszintén szólva az ellenzék beskatulyázásának naiv szándékáról van szó valamiféle elvárt keretek közé. Miért kellene a liberálisok elvárásainak megfelelni, ha az nem esik egybe a saját meggyőződésünkkel?

" A népet a kormány és az ellenzék elhallgattatja." – hivatkozik a szerző TGM szavaira.  A "mérsékelt ellenzék ... depolitizálja a néptömegeket, amivel egyenesen a szélsőjobboldal karjaiba kergeti." Újra megkérdezem, talán nem így van? Úgy látom, a liberális demokraták a mai napig nem képesek megérteni a kritikát, hogy a saját magatartásukkal járultak hozzá a 2/3-os Fidesz többséghez a parlamentben. S hogy mit keres TGM a Médiában? A Médiának talán nem feladata az igazságról tájékoztatni? A szerző, aki büszkén vallja, hogy „múlt századi antitotalitárius mítosz foglya” és valóban „antiszociális”, a saját valóságképét tekinti objektív valóságnak. Önmagában már azt az ellentmondást sem értem, hogyan lehet valaki „antitotalitárius”, amikor a globális kapitalizmusnál nincs totalitáriusabb rendszer, de ez legfeljebb csak azt jelzi, hogy a szerző a nagyvilág dolgaiban nem igazodik el. De hogyan lehet büszkén kérkedni azzal, hogy valaki „antiszociális”?

A szerző végül is azt fogalmazza meg, hogy a saját liberalizmusa szociális alapon kirekesztő. Érzésem szerint a szerző nézetei többet ártanak a liberalizmusnak mint használnak. Mondhatnám, hogy legyen ez a liberálisok problémája, de az igazság az, hogy a Fidesz-diktatúra elleni összefogás sínyli meg az efféle téves nézeteket. Esélytelen a diktatúra leváltása addig, amíg a liberális demokrácia egy új társadalmi konszenzusra nem hajlandó, mert annak hiányában társadalmi támogatottságra sem számíthat a „mérsékelt” ellenzék. Mindennek a belátása fontos volna!

Megcáfolhatatlan történelmi tény, hogy a liberális párt soha nem volt képes választásokat nyerni a rendszerváltás utáni Magyarországon, mindig csak koalíciós partnerként tudott a kormányba bekerülni, azaz az első szabad választásoktól eltekintve mindig csak a szocialista eszme árnyékában tudott szóhoz jutni. Az ébredező rendszerkritikus ellenzék pedig nyíltan megfogalmazza, hogy az önmagát szocialistának nevező párt elárulta a baloldaliság eszméjét. Ennek tükrében kissé különös, hogy a liberálisok a baloldal belügyeibe is bele kívánnak szólni, hogy ki lehet egyáltalán baloldali, hogy ki fér bele az általuk a „mérsékelt” baloldalról kialakított képbe. Fogadjuk el ezt a népszuverenitás dolgának, hogy milyen baloldalt kíván magának kialakítani! Vagy a liberálisok félnek a kulturált vitától, a politikai nézetek szabad versenyétől?

Mit lehet tudni a Demokratikus Ellenzék Kerekasztalról? Nem sokat… Megint csak azt, hogy valaki ellen szerveződik -  jelen esetben az Orbán-diktatúra ellen -, de hogy mit képvisel, arról semmit nem tudni. Pontosabban vélhetően mindennek az ellenkezőjét képviseli, mint Orbán Viktor, de ez egyáltalán nem biztos...

Félreértés ne essék, az írásom nem a Szolidaritás mozgalom ellen irányul. Annál inkább sem, mert a Szolidaritás az utóbbi évek talán legszimpatikusabb politikai képződménye a hazai közéletben, de a DEKA körüli viták nagyon jól mutatják a magyarországi közéletiség jellemző problémáit, s ezért érdemes beszélni róla. Írásomat alapvetően a segítőkészség, a pozitív hozzáállás és a jószándék jellemzi, hogy a Demokratikus Ellenzéki Kerekasztalt és magát a Szolidaritás mozgalmat a célok pontos megfogalmazásában segítsem és a mozgalom sikerét előmozdítsam. Ennek nevében szeretnék hangot adni kritikai észrevételeimnek is.

Ellenzéki Kerekasztal, 1989. március 22.

Tévedésnek tarom a történelmi párhuzamot a ’89-es ellenzéki kerekasztallal. Ebben a vonatkozásban mérvadónak Krausz Tamás történész véleményét tartom, aki Rendszerváltás című írásában a következőképpen fogalmaz: „Magyarországon senki által nem választott „nemzeti kerekasztal” szabta meg a hatalmi osztozkodás kereteit már a kezdet kezdetén. S e régióban éppen a rendszerváltás politikai folyamatában maga a felülről kialakított hatalom hozta létre az új pártokat, amelyek azután a társadalom feje fölött felosztották a gazdasági és politikai hatalmat az elitek között.”

Szó sincs tehát arról, hogy az Ellenzéki Kerekasztalt 1989. március 22-én az akkori hatalommal szembenálló politikai erők hozták volna létre. Az MSZMP hozta őket létre a saját hatalomátmentési törekvései szövetségeseként. Az egész tárgyalássorozat a társadalom háta mögött és feje felett történt, a széles nyilvánosság csak akkor szerzett róla tudomást, amikor a TV Híradó tájékoztatást adott az eseményekről, de akkor már a megállapodások aláírásáról volt szó. Azaz valójában a társadalom kirekesztése valósult meg az Ellenzéki Kerekasztal tárgylások során.

Az MSZMP legfőképpen is a saját baloldali ellenzékét szorította ki a tárgyalásokról, azokat, akiknek határozott véleményük volt a szocializmus reformálhatóságáról, a szocializmus alternatív megvalósulási lehetőségeiről. Az ő jelenlétük azért nem volt kívánatos, mert a „reformkommunisták” már kitűzték a célt, a kapitalizmus restaurációját. Ők a saját helyüket és szerepüket már ezen a forgatókönyvön belül keresték. Az „ellenzéki” kerekasztal tárgyalásokra ennek megfelelően csak a jobboldali ellenzék kapott meghívást, akik készséggel el is fogadták a részükre felkínált hatalmat. Ez a folyamat ’89-ben egyszerre volt a baloldal árulása, az értelmiség (zömének) az árulása és a középosztály árulása. Az árulás azóta is tart, a társadalom pedig ez ellen vívja (egyenlőre még) latens harcát.

Az Ellenzéki Kerekasztal hamis illúzió volt ’89-ben is, a rá való legitimációs hivatkozás ma is hamis. Nem jelentett társadalmi konszenzust a rendszerváltáshoz.

Új társadalmi konszenzus igénye

Amikor először hallottam, hogy felmerült az Ellenzéki Kerekasztal igénye napjainkban, akkor azonnal egyetértettem vele, de bevallom őszintén, valószínűleg félreértettem a szándékot. Én ugyanis egy valódi társadalmi konszenzus megteremtésének lehetőségére és igényére gondoltam és nem egyszerűen egy választási szövetségre. Választási szövetséget létre lehet hozni – a meglévő pártok között. A meglévő pártokról meg tudjuk, hogy

1. nem képviselnek alternatívát egymáshoz képest,
2. nem fedik le a valós társadalmi igényeket, mert
3. hiányzik a baloldali alternatíva és ezen belül
4. hiányzik a kapitalizmus rendszerkritikus bírálata.

Valós kritika és bírálat nélkül nincs tárgyilagos helyzetelemzés. Enélkül nincs miről beszélni és nincs miről társadalmi konszenzust létrehozni. Konszenzus nélkül pedig nincs társadalmi támogatottság. Társadalmi támogatottság nélkül pedig kétséges a kívánt cél elérhetősége.

Az Ellenzéki Kerekasztal elnevezése

A ’89-es Ellenzéki Kerekasztallal való párhuzam eleve hibádzik azon a ponton, hogy nem vesznek benne részt a kormánypártok, tehát a kerekasztal nem kerek.

Az elnevezés eleve rossz azon okból is, hogy a Szolidaritás mozgalom a szándékai szerint csak a kormány ellenzékét érti alatta, de nem érti alatta a liberális demokrácia ellenzékét vagy a kapitalizmus ellenzékét. Márpedig a mai parlamenti pártok - a kormánypártok és az ellenzék pártok – közösek egymással a kapitalizmus igenlésében és a rendszerkritikus politikai baloldal konszenzusból való kirekesztésében. Véleményem szerint ilyen módon egy új társadalmi konszenzus létrehozására esély sincs.

A „demokratikus” jelző belefoglalása a DEKA nevébe pedig sokakban nagyon rossz szájízt kelt. Az elmúlt 22 év liberális demokráciájának meddő szócséplését és tartalmatlanságát idézi fel az emberben. Ha ez a „demokratikus” ellenzék fog hatalomra kerülni, akkor ugyanaz a meddő semmittevés fog következni, ami 22 éven keresztül folyt? Amely nem volt képes például arról sem dönteni, hogy mi az a gyűlöletbeszéd? Amely nem volt képes kizárni az antiszemitizmust és a cigánygyűlöletet a közéletből? Amely megtűrte a feketeingesek utcai masírozásait, szervezkedését és nyílt terrorját?

De nem csak erről van szó. Ennek szemléltetésére Tamás Gáspár Miklóst szeretném idézni, aki Az ellenállás érthető hiánya című írásában megfogalmazta, „A magyar nép úgy látja – nézetem szerint nagyjából helyesen – , hogy az 1989 utáni liberális-demokratikus rezsim minden tekintetben kudarcot vallott.” És levonja a következtetést: „Senkinek ne legyenek illúziói: a „rendszerváltó” politikához, a liberális kapitalizmushoz, az „emberi jogi” álmokhoz nincs visszatérés. De a „harmadik utas” (Third Way, Neue Mitte) pragmatikus-eklektikus „reálpolitikához” se lesz visszatérés.”

Ezért kelt a Gyurcsány-féle „demokratikus” jelző rossz szájízt a DEKA nevében. A liberális demokrácia eszménye történelmi vereséget szenvedett Magyarországon. Nincs benne annyi pozitív érték, erő és tartás, hogy az ellenzéket összefogni és a Fideszt legyőzni képes volna. Ne akarjuk a liberális demokráciát visszahozni, mert a választópolgárok sokasága taszító fogalmat lát benne! Ne tévesszen meg senkit, hogy az értelmiség hangadó része ma is liberális demokrata! Az értelmiség önmagában nem képvisel erőt a Fidesszel szemben.

Viszont határozottan igényeljük annak megfogalmazását, hogy a demokratikus többség akaratából, a polgári demokrácia intézményrendszerének keretein belül maga a kapitalizmus belülről, békés reformokkal javítható, jobbítható! Ez a megfogalmazás viszont egyértelműen szemben áll a neoliberalizmus elveivel.

Ha erre vonatkozó társadalmi konszenzus nincs, akkor nincs, aki az Ellenzéki Kerekasztal mögé álljon és azt támogassa a Fidesz-diktatúrával szemben! Akkor a DEKA valóban csak a lagymatag értelmiségi „demokratikus” ellenzék támogatására számíthat.

A baloldal válsága

Úgy vélem, a Szolidaritás mozgalom helyesen értékeli azt a tényt, hogy sem az MSZP, sem a Demokratikus Koalíció nem képvisel baloldali értékeket. Ugyanakkor azt kell, hogy mondjam, nem lehetünk meggyőződve arról, hogy bárki is képvisel ma baloldali értékeket. Az LMP is nyíltan kapitalizmus igenlő. A 4K! eddig csak annyit fogalmazott meg, hogy szociáldemokrata jellegű párt kíván lenni, mellyel szemben erős fenntartásaim vannak. Ha egy párt ennyi idő alatt ilyen ügyesen titkolja az arculatát, akkor számára a szociáldemokrata szó is csak egy frázis. Valószínűleg nem jelent egyebet, mint a „kommunistázás” óvatos kivédését és opportunista munkáspártiságot.

A baloldal válságát én abban fogalmaznám meg, hogy MA NINCS IGAZI BALOLDAL! Vannak önmagukat baloldalinak nevező pártok, a szocialisták (akik ’89-ben kifordították a köpönyeget), akik csak névleg szocialisták és a mai napig keresik az arculatukat, valamint a (neoliberális elveket valló) szabaddemokraták, akik tulajdonképpen már leírták önmagukat. Mindkét párt a nemzetközi nagytőke érdekeit képviseli, így nézetem szerint egyik sem baloldali. Így fordulhat elő, hogy jobboldali és szélsőjobboldali pártok jól hangzó populista jelszavakkal szavazókat csábíthatnak el a (névleges) baloldaltól. A mai magyar politikai palettán a baloldal csak Orbán Viktorhoz (és a Fideszhez) viszonyítva képes meghatározni önmagát.

Úgy tűnik a 4K párttá alakulásával eggyel több párt lesz, amely Orbán Viktorhoz viszonyítva tudja meghatározni a saját baloldaliságát. Istvánffy András szavaiból eddig nem derült ki, hogy szerinte a baloldaliságnak milyen ismérvei vannak. Mivel önmaga sem tudott megnevezni más lényegi különbséget, ezért joggal vélhetjük úgy, hogy a leendő új „baloldali” pártot csak a fiatalsága és a kommunista diktatúra terheitől való mentessége különbözteti meg a szocialistáktól. Mert az elveiről nem hallottunk semmit...

Illetve ehhez még egy előnyt tudnék hozzátenni a magam jó szándékából: a 4K mozgalomból kinövő új pártot nem terhelik a rendszerváltás óta eltelt 20 év bűnei sem. Mert olyanok vannak, de Istvánffy ezekre sem világított rá.

Istvánffy csak annyit mondott, hogy „baloldali, szociáldemokrata, patrióta pártot képzelnek el”. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a médiatörvény ellen fellépve már bizonyítottak, továbbá bizonyítottak azzal, hogy kifejezésre juttatták: „Nem tetszik a rendszer!”, akkor ez már elegendő is ahhoz, hogy pártalapításról és – esetlegesen – képviselői mandátumokról álmodjanak. Annyi mindenesetre kiderült, hogy Istvánffy már megtanult politikus módjára viselkedni és úgy nyilatkozni, hogy közben nem mond semmi érdemlegeset.

A helyzet ellentmondása

A helyzet ellentmondása abban fogalmazódik meg, hogy a gazdaság és a társadalom az egész világon válságban van. Ez a kapitalizmus általános válsága, amely a tőkeviszonyok tarthatatlanságából származik. A kapitalizmus felélte a tartalékait és az állandó tőkeexpanzióra alapozott fejlődés nem fenntartható. Különösen nem egy olyan országban, amelyben a társadalom a végletekig elnyomorodott. A magyar társadalom belső feszültségei ebből származnak és nem a demokrácia vs. diktatúra ellentétéből, mert mindez csak a politikai elit hatalmi harcának az eszköze.

Természetesen magam is úgy gondolom, hogy jobb élni egy demokratikus jogállamban, de valljuk be őszintén, hogy abban a demokratikus jogállamban, amelyben 2010 előtt éltünk, a demokrácia véget is ért a „polgári baloldal” jogainak tiszteletben tartásánál és nem terjedt ki a rendszerkritikus baloldal jogaira. Nem valósult meg olyan társadalmi konszenzus, amelyet a középosztályból kiszorult rétegek, a bérből és fizetésből élő tömegek is magukénak vallhattak volna. Paradox helyzet alakult ki: a baloldali eszmét eláruló politikai elit, a hatalmát vesztett „baloldali” értelmiségi középosztály kiált segítségért és „baloldali” összefogásért, miközben a baloldaliság fogalmán és tartalmán szándékai szerint mit sem változtatna.

A „polgári baloldal” pedig csupán Orbán Viktorral szemben képes önmagát meghatározni, de nem képes ideológiailag megfogalmazni a baloldaliság tartalmát. Ha erre kényszerítenénk, azonnal kiderülne, hogy valójában a globális kapitalizmust kiszolgáló lakájok baloldaliságról van szó, legyen szó akár a „szocialistákról”, akár a Demokratikus Koalícióról.

Közben a magyar társadalom éhezik arra, hogy valódi baloldali pártokra szavazhasson, de ilyenek nincsenek. Ennek része az is, hogy baloldali szavazók tömegei szavaznak át a polgári baloldalnál többet ígérő jobb- és a szélsőjobboldalra. Ez azért lehetséges, mert a „polgári baloldal” programjában tartalmilag nincs semmi baloldali. Ezt a helyzetet nem lehet feloldani a baloldali összefogásra való buzdítással.

Szóval kimegyünk tüntetni, hogy nem tetszik a rendszer, de nincs a polgári baloldalon egyetlen hiteles figura sem, aki valóban baloldali politikus volna és rendelkezne egy markáns államférfi képességével. Ne legyenek illúzióink, Bajnai sem ilyen, azaz nem hiteles baloldali. Szakértői kormányok sem léteznek, mert hogy lehetne „szakértő” az olyan, aki rendszerkritikus szemlélettel nem rendelkezik, azaz a problémák okát is képtelen látni. Olyan politikusaink vannak, akik az IMF és az EU előírásait precízen képesek végrehajtani, feladva az „unortodox szabadságharcot”. Őszintén szólva ez még alternatívának is kevés... Arra elég lehet, hogy néhány évig ellavírozgassunk a teljes összeomlás határán és elodázzuk a véget, de többre nem.

A dolognak a könnyebbik része a demokratikus jogállamiságot helyreállítani, ezt valljuk be őszintén! De változik ettől a gazdasági helyzet, a társadalom nyomora? Mert ez két teljesen különböző kérdés. Elhibázott dolognak tartom a kérdést olyan színben feltüntetni, hogy az Orbán-diktatúra leváltása és a demokratikus jogállamiság helyreállítása után a gazdasági bajok maguktól megszűnnek. A magyar társadalom és gazdaság válságának ugyanis nem a diktatúra léte vagy nem léte az igazi oka. Erről nem látom, hogy esne szó a DEKA tárgyalásain.

Félő, hogy a Demokratikus Ellenzéki Kerekasztal megbeszélések is a szőnyeg alá seprik a valós problémákat és elfedik a társadalom előtt a valós kérdéseket.

Honnan lehet azt tudni, ha a politikai szervezetek a valós problémákat nem vállalják fel és a közjó érdekeit nem képviselik, hogy a civil szervezetek arra képesek lesznek? Nem látom a feltételeit annak, hogy ami a kerekasztal tárgyalásokról jelenleg hiányzik, azt a civil szervezetek képesek belevinni. Nem látom annak a felismerését sem, hogy egy új társadalmi konszenzus létrehozására van szükség. Nem látom a felismerését annak, hogy az Orbán-diktatúra elleni harc csak egy része a tényleges kitűzendő céloknak. Ezeknek hiányában pedig nem látom a lehetőségét egy érdemi társadalmi összefogásnak.

Szívesen részt vennék a Demokratikus Ellenzéki Kerekasztal munkájában, de én nem vagyok semmiféle pártnak, semmiféle civil szervezetnek a tagja, csak az önmagam véleményét képviselem. A lehetőségem sincs meg rá, mert külföldön élek és dolgozom. Ennek ellenére jó néven venném, ha magánszemélyként nyomon követhetném a DEKA munkáját, tárgyalásait, a jegyzőkönyvekbe betekintést nyerhetnék és az egyes témákhoz a hozzászólásaimat megfogalmazhatnám. Az már az Önök feladata, hogy abból mit fogadnak meg, hiszen az én véleményem csak egyedi vélemény. De legalább nekem is lehetőségem volna eldönteni, hogy mennyire tudok azonosulni a DEKA tevékenységével.

Hasznosnak találnám, ha a Demokratikus Ellenzéki Kerekasztalnak volna saját honlapja, ahol az érdeklődők az eseményeket és a társadalmi párbeszédet nyomon követhetnék, illetve ahol a hozzászólásainkat megtehetnénk úgy, hogy azokra választ is kapunk.

Lengyel Lászlót egykor bálványoztam, ma már csak szomorúan olvasom helyzetértékeléseit. Persze lehet, hogy én változtam meg. Mindegy, a távolság egyre csak nő...

Már a bevezető sorokon sem jutok túl. “Magyarország beteg kentaur. Senki se tudja, hogy állat-, vagy emberorvos kell-e a gyógyításához. De az orvosok itt vannak. Rajtunk múlik, hogy mivel és hogyan járulunk hozzá saját gyógyulásunkhoz.” Ugyan, milyen orvosok vannak itt? Tudja valaki, hogy a jelen helyzetben mit kell csinálni? Mert ha azt mondja, hogy tudja, akkor véleményem szerint hazudik. Álljon elő és mondja el, hogy mit tenne! Azonnal mögé állnék, s nem csak én, de szinte az egész ország. Csakhogy Magyarországon ma nincsen kormányképes erő, nem csak támogatottság hiányában, hanem ötlettelenség okán.

„Utat vesztettünk. Három válság – rövid-, közép- és hosszú távú – metszéspontján állunk. Hosszú távon, az évezred fordulója óta az ország elkanyarodott az észak-nyugat-európai fenntartható pályáról a délkelet-európai fenntarthatatlan pályára. Ennek következménye alacsonyabb, majd nulla-növekedés, nagyobb adósság, nagyobb munkanélküliség, széteső állam. Ezzel párhuzamos a tartós demográfiai, oktatási és egészségügyi rendszerválság.”

Az igaz, hogy utat vesztettünk. Igaz, hogy mindenféle válság metszéspontjában állunk. De vajon igaz-e, hogy az a bizonyos észak-nyugat-európai pálya fenntartható fejlődést jelent vagy eleve ennek a pályának a célként való megjelölése volt a hiba? Mert ha rossz célokat tűztünk ki, akkor talán nem véletlen az alacsonyabb, majd nulla növekedés, a nagyobb adósság, a nagyobb munkanélküliség. A rendszerválság pedig nem csak demográfiai, oktatási és egészségügyi, hanem általános, az élet minden területére kiterjedő rendszerválság, amely nemcsak miránk jellemző, hanem az egész észak-nyugat-európai civilizációra. Ez egy általános értékválság, a globális kapitalizmus haláltusája.

„Középtávon elfogytak a növekedés tartalékai, a képzett munkaerő, a kiszámítható jövőjű, bővülő középosztály, az innováló tartós befektető. 2006 óta csökken a beruházás, 2009 óta stagnál, illetve csökken a hitelezés és a fogyasztás. Az 1996-2006 óta fölnövekedett középosztály életmódja – biztos foglalkoztatás és/vagy vállalkozás, lakás, autó, oktatás, egészségügy, nyugdíj – válságba került.”

El bizony, elfogytak a globális kapitalizmus növekedési tartalékai. De engedtessék meg nekem, hogy ne csak az 1996-2006 óta fölnövekedett középosztályért aggódjak! Lám, már Lengyel László is önmagáért kezd el aggódni. Már szó sincs a társadalomért való aggódásról, az aggódás már csak a középosztályról szól.

Nem csak Budapest van csődben, nem csak a nagyvárosok vesztették el fizetőképességüket, az összes önkormányzat, sőt a magyar állam is a csőd szélén áll. És nem csak Északkelet-Magyarország került társadalmi-gazdasági összeomlás szélére, hanem egész Magyarország. Azért, mert Miskolcról indult el az első éhségmenet? Éheznek bizony az emberek Délkeleten is, meg Nyugat-Magyarországon is, bár meglehet, hogy a lakosságnak nem akkora százaléka, mint Borsodban.

Nem csak az elhibázott unortodox gazdaságpolitika csődjéről és az alkotmányos jogállam lebontásának nemzetközi hatásairól van szó, azaz nem csak az ország fizetőképességéről. Bizony beszélni kellene az ortodox neoliberális (libertáriánus) gazdaságpolitika és a liberális demokrácia csődjéről is! A fizetésképtelenség bizony 2008 óta folyamatosan felettünk lebeg. Kevésnek találom a folyamatos dialógus igényét a nemzetközi és egyben a hazai társadalmi, politikai és gazdasági szereplőkkel is. A társadalmat egyre kevésbé érdekli a hazai politikai-gazdasági elit vagy akár a felső középosztály. Ideje volna felismerni, hogy ma már bizony egy új társadalmi konszenzus szükségeltetik. Mára már Lengyel László is eltávolodott attól a társadalmi konszenzustól, amelyben a rendszerváltáskor ringattuk magunkat. Nem volt érvényes társadalmi konszenzus ’89-ben, a gazdasági és politikai elit, a felső középosztály elárulta azt. Elsősorban persze a baloldal...

„Nemcsak a kormánynak és a mögötte álló választói csoportoknak, de a demokratikus ellenzéki pártoknak és szavazóiknak is dönteniük kell arról, hogy együttműködnek-e Európával, az észak-nyugat-európai utat választják, vagy megtagadják az együttműködést és külön úton próbálnak járni.”

Vajon Európa is jót akar nekünk? Ők vajon a VELÜNK való együttműködést választják vagy csak gyarmatként kellünk nekik? Erről nem szól a fáma. A fogalmazás persze nagyon diplomatikus, mert „demokratikus ellenzéki pártokat” emleget, de Lengyel László vélhetően tudatosan hallgat a baloldal hiányáról. Egyenesen meg kell, hogy kérdezzem Lengyel Lászlótól, hogy szerinte már csak jobboldali és még inkább jobboldali megoldási lehetőségek vannak? Folyik a hallgatás és szőnyeg alá seprés arról, hogy a jövő még nagyobb szegénységet fog hozni a társadalomnak? Már ígéret szintjén is kimarad még a lehetősége is annak, hogy a kapitalizmus - Európa egyetértésével és hozzájárulásával - Magyarországon a jövőben békés úton, a polgári demokrácia intézményrendszerének keretein belül javítható lesz. Most egy újabb hazugságot készülünk elkövetni a társadalom ellen, hogy hallgatunk erről? Mert a társadalomnak jogában állna ismerni a szándékot és tudni a válaszról.

Egyértelműen megfogalmazva arról van szó, hogy társadalmi megújulás és összefogás akkor lesz, ha van új társadalmi konszenzus. Ha csak a gazdagok hatalmának továbbmentéséről van szó, azaz ők még jobban fognak gazdagodni, akkor miért is volna érdekelt a magyar társadalom abban, hogy azt a bizonyos észak-nyugat-európai alternatívát válassza?

Mondjuk ki őszintén, ’89 óta Magyarországon szó sem volt növekedési pályáról, csak a politikai frázisok szintjén. Gyarmatosításról volt szó Európa részéről, nem másról. Lengyel László egész érvrendszeréből hiányolom a rendszerkritikus szemléletet, így csupán egyes tüneti jelenségek helyes feltárására képes, de összességében kevés ahhoz, hogy egy átfogó és objektivitásra törekvő társadalmi vita kiindulási alapja legyen. Édeskevés a nagy tömegközlekedési vállalatok csődhelyzetéről, adósságkonszolidációjáról beszélni vagy Budapest és a nagyvárosok válságkezeléséről. Édeskevésnek tartom előállni foglalkoztatási, oktatási, szociális gyakorlati programmal Északkelet-Magyarország problémáinak enyhítésére, hiszen országos méretekben is kevés lenne erről beszélni.

Nem látom sem a rendszerkritikus gondolkodást, sem az átfogó koncepciót Lengyel László írásában. Véleményem szerint Lengyel László is elvesztette már a baloldali arculatát. Az írásban a magam részéről csak a jobboldali ultimátumot látom.

Még mindig a Békemenetről beszélek és változatlanul az ideológiai katyvaszról. Csak most éppen a jobboldali katyvaszról és arról, hogyan válik lehetővé amúgy értelmes baloldali jelszavakat populista és demagóg módon kihasználni és tömegeket állítani a jobboldal mögé, a baloldallal szemben. Mert a baloldal láthatóan még mindig nem érti.




„Nem leszünk gyarmat – We will not be a colony” – ezt a transzparenst viszik a felvonulók a szombati Békemenet élén a kormány mellett szimpátiájukat kifejezve. Magyarul és angolul kifejezve ugyanazt, hogy az EU és az IMF számára is egyértelmű legyen a dolog és nehogy bárki is azt gondolhassa, hogy a  Klubrádió vagy a demokratikus jogállamiság mellett folyik demonstráció. A képen jól látszik, ahogy Bayer Zsóti bizony keményen „dolgozik”, de Bencsik András inkább csak könyököl a transzparensen, Széles Gábor pedig nem nagyon igyekszik bepiszkítani a kezét.

A Békemenetről készült képeket nézve az jut eszembe, amikor évekkel ezelőtt láttam az interneten olyan videofelvételt, amelyen „Tomcat” egy engedélyezett demonstráció előtt személyesen ellenőrzi, hogy nem viselnek-e a tüntetők valami tiltott náci szimbólumot. Nos a Békemenet szimbólumaival nem is volt ilyen baj, nagyon jól fésült volt minden. Nem volt egy vacak „zsidózás” se, nem volt semmi az „idegenszívű hazaárulókról”, pedig mindnyájan tudjuk, hogy a Békemenet elsősorban a baloldal ellen irányult, akik az „idegenszívűséget” megtestesítik Magyarországon.

Mert hogy Orbán Viktor végül is tárgyalni óhajt az Európai Unióval a követeléseik teljesítéséről és az IMF-hitelt is nagyon-nagyon szeretné felvenni. És persze mellesleg szeretné megmutatni, hogy a „magyarok” többsége a kormány mögött áll és nem azok mögött az „idegenszívűek” mögött, akik külföldre szaladgálnak panaszt emelni a demokrácia lábbal tiprásáért hazánkban.

Vagyis aki egy piros-fehér-zöld színű transzparens mögött megy, az csakis „MAGYAR” lehet, tehát Fideszes vagy legalábbis kormánypárti.

Ami pedig a transzparensre van írva - vagyis amit kifejez -, azért kifejezetten szégyellem magamat, hogy egy jobboldali pártnak, a diktatúra híveinek a jelszava! Hogy nem volt olyan baloldali párt, amely ezt megtette volna, amely megelőzte volna, hogy a diktatúra használhassa ezt a baloldali jelszót a saját manipulatív céljaira! Mert ez a jelszó a globális kapitalizmus szélsőségesen negatív jelenségei, az újgyarmatosítás elleni tiltakozást fejezi ki!

Tisztelettel megkérdezem a „baloldali liberálisoktól”, akkor most a diktatúra énértem is, az én nevemben is demonstrált szombaton? Mert hogy a „baloldal” ezt nem teszi meg...

Felháborít és elszomorít, hogy „baloldalról” még mindig azt számolgatják, hogy nem is volt meg a beharangozott százezres létszám. Hogy „sárga csekkeket” filmeznek az utcakövön és azt szuggerálják, hogy a felvonulók fizetett emberek voltak. Holott egyszerűen be kellene látni, hogy emberek igenis joggal hihetik azt, ami a transzparenseken tükröződik: nem akarunk gyarmat lenni! Azt kellene belátni, hogy elhibázott volt az előző balliberális kormányok uniós politikája! Az Uniónak pedig azt, hogy elhibázott a periféria országaival szemben folytatott pénzügyi politikája és általában a gazdaságpolitikája!

Igen, a Fidesz-diktatúra most is baloldali populista jelszavakkal vitt ki az utcára százezreket, hogy erőt mutasson és meg tudta tenni, mert a „baloldal” sanszot adott rá. Engedte, hogy a jobboldal baloldali jelszavakat használjon. Szégyen és gyalázat!

Ma este valahogy nem tolonganak az új blogbejegyzések a liberális demokraták részéről a NolBlogon. Megvolt a Békemenet, a szolidaritás kinyilvánítása a Fidesz-diktatúra mellett, egészen biztosan összejött a beígért százezer felvonuló, egyesek szerint voltak akár millióan is. Nehéz lehet most a szíve a „baloldali” liberálisoknak és nem akaródzik a következtetéseket levonni. A jobboldalnak meg dagad a mellénye, ennél többet mutassatok fel, ha tudtok!

Nekem viszont - aki nem tartozom egyik oldalhoz se - könnyű a helyzetem. Mindkét féllel közlöm az egyértelműen levonható következtetést: a látottak alapján nem lesz kérem „demokrácia” hazánkban talán sohasem. Kormányoldalról marad a nyegle arrogancia, az ellenzék véleményének negligálása, a cinikus módon való pofánkba röhögés. Nincs az a politikai dilettantizmus, gazdasági károkozás, erkölcsi fertő, amely a hívők tömegeit eltántoríthatná abbéli szándékától, hogy a nemzetvezető képét a magasba emelve akár testükkel is megvédjék őt az idegenszívűektől.

Az ország megosztott és annak okai régen túl vannak mindenféle racionalitáson. Ahogy nem szabad keresni Bayer Zsolt gyűlöletében sem a racionalitást, úgy ne keressük annak a felvonulónak a viselkedésében se az értelmet, aki Szűz Mária képével akart szimbolizálni valamit. Egyértelmű a megállapítás, nem élünk még elég rosszul ahhoz, hogy százezrek ne borulnának a nemzetvezető lába elé a sorsukért hálálkodva.

Avagy ennyi ember veszi komolyan azt, hogy a helyzetünkért bizony a neoliberalizmus a felelős!

A „baloldali liberálisoknak” csendesen csak azt tudom mondani, hogy talán illene már megpróbálni párbeszédet kezdeni azokkal, akiket ettől a jobboldali demagógiától meg akarnak menteni! Őket is meg kellene tudni valahogy szólítani végre! Azokat is, akik Szűz Mária képét hurcolásszák egy békemeneten. És persze emberi módon kellene tudni megszólítani, nem lenézően, mert nagyon az az érzésem, hogy az irracionális magatartás bizony egy érzelmi válasz valami korábbi nyegleségre.

Mondanám persze a „baloldali liberálisoknak”, hogy ideje volna önkritikusan a tükörbe nézni és elkezdeni a párbeszédet magán a baloldalon belül. Hol van már az a beharangozott társadalmi kerekasztal? A baloldali összefogás? Úgy tűnik, csak egy frázis volt az egész! Mert látni kell, hogy a baloldalnak esélye a diktatúrával szemben csak akkor van, ha ennél a békemenetnél nagyobb tömeget tud maga mellett megmozgatni! Akkora tömeget, amely nem fér ez a Kossuth téren, s amely még a szemben lévő budai rakpartot is megtölti. De a "baloldal" még a saját baloldalától is fél. Ha így van, magára vethet.

Bizony ideje volna szembenézni azzal, hogy felelősek vagyunk a neoliberalizmus okozta gyarmati helyzetünkért! Orbán Viktor pedig balról kerülte meg a "baloldalt". Ideje volna már levonni a következtetést, hogy a diktatúrával szembeszállni csak egy valódi baloldali összefogásnak lehet esélye! De ahhoz a "baloldalnak" fel kellene vállalnia, hogy baloldali!

Mondhatnám, hogy nekem tök mindegy, Orbán Viktorra bizton lehet számítani, hogy vágja maga alatt a fát. De nem tök mindegy! Miért kell eljutni a teljes összeomlásig ahhoz, hogy esélyünk legyen talpra állni?

Ugyan, ki tudhatja, hogy a szabadságharcnak vége? Jómagam nem tudhatom, de szerintem Tóta W. sem. Ettől függetlenül a cikk nagyon jó - a Tóta Wétől megszokott módon. Mármint a stílus. A tartalom annyi, amennyi egy angoltanár politikai dilettantizmusából kitelik.

Még hogy a szabadságharcnak vége. Először is hol volt itt szabadságharc? A szabadságharc is csak politikai retorika. A nemzeti oldal is csak retorika. Az arcvesztés persze nem jön jól Orbán Viktornak, de a nemzeti oldal szemében ettől ő nemzeti hős rangjára emelkedett. Ő legalább megpróbálta... De hogy Orbán Viktor életműve ennyi lett volna, azt kétlem. Nagyon lebecsüli Tóta W. a Vezér képességeit. Félek emögött sincs több, mint öntelt nagyképűség. Milyen kapanyél nem sült el? Ha már Tóta W. fegyvereket vizionál, akkor miért nem kiegyenesített kaszát?

Azt írja Tóta W., hogy „a gazdaságpolitikai hibák eredete világos”. Tényleg? Attól függ, honnan nézzük, meg mihez képest. Sőt milyen tudással. Kötve hiszem, hogy Tóta Wének világos volna, mert ha az volna, nem beszélne demagóg butaságokat, hanem a valós okokról beszélne. „Nyertek ordas hazugságokkal és a gyurcsányi reformkurzus fúrásával...” – idáig igaz (mármint ha Gyurcsánynak reformkurzusa lett volna, de hagyjuk rá!). Innen viszont már nem igaz: „...aztán kipróbálták, milyen az, amikor nem az emberekkel fizettetik meg az emberek fogyasztását.” Ez már demagógia és ordas hazugság, hogy Tóta W. szóhasználatánál maradjunk. Milyen fogyasztásról van szó és milyen emberekről? Tóta W. szerint az államadósság az emberek fogyasztása? Az államadósság a (vállalkozóktól) be nem folyt adókat pótolja és a vállalkozók zsebébe áramlik, de kifizetni a bérből és fizetésből élőknek kell! És az államnak milyen intézkedése irányult arra, hogy mással fizettesse meg az emberek (eddig nem tisztázott) fogyasztását? Talán az egykulcsos adó az, ami kifejezi, hogy nem az emberekkel fizettetik meg a gazdagok fogyasztását? Beleértve persze a Pulitzer-emlékdíjas internetes újságírók fogyasztását is, akik az egészből nem értenek, vagy úgy tesznek, mint akik nem értenek semmit és ordas hazugságaikkal vezetik félre a közvéleményt.

Orbán Viktor ígéretet tett a Fidesz vállalkozói holdudvarának – ezért fizetett az egykulcsos adóval. De ígéretet tett a plebsznek is – ezért fizetett a bankadóval. Ebben eddig nincsen semmi következetes rendszerszemlélet, nincs baloldaliság sem, csupán a választási ígéreteit próbálta a Vezér teljesíteni. Egy kicsit ennek, egy kicsit annak. Az orbánizmusnak pedig útjában áll a Magyar Nemzeti Bank ugyanúgy, ahogy az AB. Ezért kell bedarálni. És így találja magát szembe az Európai Unióval és az IMF monetarista diktatúrájával. Szó nincs szabadságharcos vagy baloldali politikáról, hatalmi önkényről van szól! Orbán nyakasságból szívesebben fizetné a kötvénypiaci kamatokat, csakhogy ne kelljen engednie a nemzetközi nyomásnak. Ezt talán nem az „emberek” fizetnék? Persze Orbán szándékosan próbálja ezt szabadságharcnak beállítani, mintha ő a nemzetek felett álló pénzügyi háttérhatalommal küzdene és úgy látszik erre nem csak a Fideszes plebsz vevő, de vevő a liberális újságíró társadalom is. A liberális újságírás pedig a saját érveivel erősíti meg a plebszet a szabadságharcos illúziójában.

Butaságból vagy szándékosan Tóta W. ebből próbál érvet kovácsolni nem csak az orbáni populista demagógia, de a baloldal ellen is. Mondjuk ki nyíltan, hogy ez meg liberális demagógia! Ugyanis semmi köze Orbán „szabadságharcának” a baloldalisághoz. Még csak nem is szabadságharc, amit Orbán csinál.

„A világ elleni háború bukását meg lehet magyarázni azzal, hogy a világ túl nagy, mi meg túl kicsik vagyunk, ezt a meccset nem lehetett megnyerni.” Így folytatja Tóta W. Persze, azt mindenki tudja, hogy széllel szembe nem lehet pisilni. De ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy elvtelen megalkuvónak kell lenni és szorgalmasan ki kell nyalni az IMF hátsó felét. Hogy nem lehet védeni a magyar nemzeti érdekeket és nem lehet az egész világ tudtára adni a véleményünket a jelen világgazdasági válság valós okairól. Ezt annak ellenére meg lehet tenni, hogy az IMF és az EU feltételeit kénytelenek vagyunk elfogadni. Ugyanis változni nem fog semmi, ha senki nem mondja ki a véleményét.

Nekem úgy tűnik, az új liberális kurzus a magyar nemzeti kishitűség szítása. Ahogy a nemzeti oldal hangsúlyozása demagógia, ugyanúgy ez is.

Egy újságíró a feladatának akkor tenne eleget, ha a gazdaságpolitikai hibák eredetének kiderítésében segédkezne. Persze nem a látszólagos, hanem a valós okokra gondolok, amelyek alapján helyes következtetések levonása volna elősegíthető.

Először írtam le ezt a szót, vazze. Kóstolgatom az ízét...

Olvasom a jobbnál jobb írásokat szimpatikus szerzőktől. Olyan véleményeket olyan szerzőktől, akikkel magánemberként is szívesen megismerkednék, mert jómagam is hasonlóképpen gondolkodok. Mégis vannak fenntartásaim, amelyeket szeretnék megosztani mindenkivel. Elsősorban persze azokkal a szerzőkkel, akikre utaltam. Kérem, ne vegye senki rosszallóan az írásomat, mert építő jellegű bírálatnak szánom!

Írásom címéhez Föld S. Péter blogjából merítettem ihletet, név szerint a Te is rájuk szavaztál, vazze! című esszéjéből, ami megítélésem szerint nagyon jó írás, lájkoltam is. Gondolom, már a két cím összevetéséből érezhető, hogy miről fogok írni.

Igen, valóban arról... A Fidesz-diktatúráról, hogy hogyan juthattunk idáig. Nem a 2/3-ról, mert az tiszta sor. Törvényszerű volt, hogy megelégelve a sok hazudozást és ígérgetést, a választópolgárok el fognak fordulni a baloldaltól, amelynek 22 év nem volt elég ahhoz, hogy a baloldaliságát megmutassa. Mert Magyarországon 22 éven keresztül nem is volt igazi baloldal. Volt egy politikai tömörülés, amely a jobboldalhoz képest egy kicsit balra helyezkedik el, de az a 22 év alatt nem derült ki, hogy miért is nevezi magát „szocialistának”, amikor valójában neoliberális gazdaságpolitikát képviselt mint kormánypárt. Ez a neoliberális gazdaságpolitika pedig megbukott az egész világon még 2008-ban. A hitelválságra és az azt követő gazdasági pangásra pedig a neoliberális kurzus azóta sem tud egy épkézláb programot felmutatni, de még egy értelmes gondolatot se. Nemcsak nálunk, hanem sehol a világon. Olyannyira, hogy a szabaddemokraták azóta eltűntek a politikai süllyesztőben, de a „szocialisták” is annak szélén táncolnak. Őket a nyugdíjas szavazótábor még úgy-ahogy felszínen tartja. Élnek a „szocialista” jelző tőlük független jelentéséből, mint névbitorlók.

Ebben a helyzetben az akkori - jobboldali, sőt szélsőjobboldali - ellenzéknek nem volt nehéz baloldaliságban felülmúlnia az önmagukat szocialistáknak nevező liberálisokat (az egyszerűség kedvéért nevezzük őket a továbbiakban „baloldalnak” – így idézőjelben!), így a választásokat a Fidesz 2/3-os többséggel fölényesen nyerte. És még ezek után is hiányzik a fölismerés, hogy a társadalom a baloldaliságot kéri számon! Még az egyszerű pragmatikus fölismerése is hiányzik ennek, nemhogy az elvekben való megtisztulás! Gyurcsányék (a DK) kiválása óta van néminemű populista balratolódás a „szocialisták” jelszavaiban, de ebből még nem rajzolódik ki sem a politikai arculat, sem a gazdaságpolitikai koncepció. Annyi bírálatot, amennyit az MSZP megfogalmaz az Orbán-kormánnyal szemben, még egy névtelen senki is képes megfogalmazni, nevezetesen hogy a kormány gazdaságpolitikája dilettáns és az IMF-fel ki kellene egyezni. Ennyit mindenki lát, ehhez nem kell még diploma sem. De hogy konkrétan hogyan tovább, hogyan akarunk kijönni a válságból, ezt a mai ellenzéki politikusoknak és gazdasági szakértőiknek meg kellene tudni mondani! S ha nem tudják megmondani, akkor föl kellene állni és azt kellene mondani, hogy NEM TETSZIK A RENDSZER, DE NEM TUDJUK, HOGYAN LEHETNE JOBBAN CSINÁLNI! Ez volna a becsületes kommunikáció. Mert megint csak blöffölünk és olyan látszatot keltünk, mintha mi tudnánk a tutit. Ezt csinálta a Fidesz is 8 éven keresztül... S az, aki itt a neten felelőtlenül feszültséget szít, olyan, mintha a szélsőjobbot akarná hatalomra segíteni.

A fohászunknak szinte így kellene hangzani! „Uram, legalább addig tartsd hatalmon Orbán Viktort, amíg a baloldal kicsit összeszedi magát!” Ebbe belegondolt már valaki?

A félreértések elkerülése végett én nem a Fideszt védem. Soha nem szavaztam rájuk, így talán jogom van a véleményemet elmondani. Önmagunkat próbálom megvédeni az újabb totális pofára eséstől, mert akkor már rajtunk – és nem a Fideszen – fog röhögni a fél világ. De a következmény nem csak az lesz, hogy rajtunk röhögnek, hanem katasztrófa! Kormányképes erő híján a szent anarchia. Mármint ha lesz egyáltalán, aki támogatja a Fidesz-diktatúra elleni harcot.

Elvakult gyűlöletünkben gondolhatjuk, hogy még az anarchia is jobb, mint Orbán Viktor ámokfutása. Majd össztársadalmi kerekasztallal elkormányozzuk az országok. Majd a fékek és ellensúlyok... Egyetértek. A fékek és ellensúlyok a jogállamiságot elműködtetik valahogy. De megkérdezem, a fékek és ellensúlyok gazdaságpolitikát is jelentenek? Vagy azt az IMF jelenti? Mi meg majd csak ellavírozunk valahogy négy évig? Aztán meg majd csak lesznek új választások. Valami majd csak történik...

De hisz ez folyt 20 éven keresztül! Fékekkel és ellensúlyokkal lavírozgatva a hatalomért a gazdaságpolitika zavaros vizein jutottunk el 2010-ig. Vajon koncepció nélkül kiút is van ebből? És hová vezet a koncepciótlanság?

Amiről eddig beszéltem, az volt az úgynevezett politikai „baloldal”. De mit tettünk mi választópolgárok, hogy elkerüljük a jobboldali diktatúrát? Baloldali pártokra adtuk a voksunkat? Ha már így merült fel a kérdés, hogy „Te is rájuk szavaztál, vazze!”, akkor erre csak úgy lehet válaszolni, hogy „Hát kire szavazott volna, vazze? Akire lehetett, vazze!” Ez volt a választék két évtized liberális demokrácia után. Ilyen pártokat teremtettünk magunknak. Olyanokat, amilyenek saját magunk vagyunk, se nem rosszabbakat, se nem jobbakat. A pártjaink a tükörképei a magyar társadalomnak.

Ez az, ami engem igazán érdekel, mert mi olyan pártokat teremtünk magunknak, amilyenek az igényeinknek megfelelnek. Tudja egyáltalán a magyar választópolgár, hogy milyen pártokat akar? Hogy mit jelent a baloldaliság? Nos az a benyomásom, hogy sokan közülünk nem tudják, mert MI MAGUNK SEM VAGYUNK IGAZI BALOLDALIAK! Mi is csak olyan „baloldaliak” vagyunk, akik valójában neoliberálisok. Mert én azt látom, hogy a mai kor egy ideológiai katyvasz, egy ideológiai útvesztés. Hiszen a „baloldalt” a Fidesz balról előzte meg! De a „baloldalt” még a Jobbik is veri baloldaliságban! Így nem nehéz szavazópolgárokat veszíteni.

A rendszerváltáskor nemcsak a volt MSZMP vesztette el ideológiáját, eszmeiségét és arculatát, amikor átvedlett MSZP-vé, hanem az egész társadalom. Világnézeti légüres tér keletkezett. Hirtelen hallgatni kellett arról, ha valaki kommunistának érezte magát, kiment a divatból, sőt szitokszó lett a „kommunista”. Úgy lettünk „liberális” felfogásúak, hogy a középiskolai tanulmányainkból rémlett valami, hallottunk már ilyesmiről: liberalizmus. A „szabadság, egyenlőség, testvériség” nem árthat nekünk, hisz szépen hangzó szavak. De valójában fogalmunk sem volt róla, hogy mi a liberalizmus, főképpen nem arról, hogy mit jelent a gazdaságpolitikában. Nagyon jól tudom, hogy volt ez, végigkövettem vitákat különböző fórumokon, ahol a vitapartnerek egymásnak magyarázták, mi is a liberalizmus.

Nos az a benyomásom, sokan még ma sem tudják mi az. Kétféle liberális van: a megfellebbezhetetlen (meggyőződéses) liberális, aki (talán) tudja, hogy mit is jelent a liberalizmus és a másik, aki azért liberális, nehogy „komenyicsta” legyen. Ma szabadelvűnek lenni trendi. Nos, ez utóbbi biztosan nem tudja, hogy mi is az a liberalizmus. Ettől függetlenül mindkettő „meggyőződéses” kapitalizmus igenlő. Ez is trendi. A „Te is rájuk szavaztál, vazze!” dolog pedig nyilván azt jelenti, hogy a „baloldali” liberálisokra kellett volna szavaznod, ha épeszű vagy. Ki másra? Hisz nincs más alternatíva.

Nos ennyi bevezető után sikerül eljutnom oda, ami a mondanivalóm lényege. A liberális demokrácia híveinek még nem sikerült belátniuk azt, amit Tamás Gáspár Miklós már 2010 végén leírt Az ellenállás érthető hiánya című cikkében, amelyből röviden idézek. „A magyar nép úgy látja – nézetem szerint nagyjából helyesen – , hogy az 1989 utáni liberális-demokratikus rezsim minden tekintetben kudarcot vallott. (...) Senkinek ne legyenek illúziói: a „rendszerváltó” politikához, a liberális kapitalizmushoz, az „emberi jogi” álmokhoz nincs visszatérés. De a „harmadik utas” (Third Way, Neue Mitte) pragmatikus-eklektikus „reálpolitikához” se lesz visszatérés.” Ha a liberális demokraták ezt nem értik meg, alighanem tartósan be kell rendezkednünk Orbán Viktor fasiszta jellegű diktatúrájára.

A társadalom akkor fog aktívan közreműködni az Orbán-kormány elzavarásában, ha a liberális demokraták képesek egy új társadalmi konszenzust létrehozni, amelyben a társadalom akarata érvényesül. Ez esetben nem ugyanahhoz a liberális kapitalizmushoz lesz visszatérés, amely 2010 előtt Magyarországon volt. Ha ezt nem sikerül belátni, akkor fölösleges a liberális demokrácia után vágyakozni.

Nos, a rengeteg igen színvonalas blogból csak ennek belátása hiányzik. Stílusosan szólva: Te sem látod be, vazze!